Századok – 2003

TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: I. Károly király harcai a tartományurak ellen (1310-1323) 297

I. KÁROLY KIRÁLY HARCAI A TARTOMÁNYURAK ELLEN. 335 1316-ban a Délkelet-Dunántúlon hadakozott, vagyis általában kétévente vett részt egy-egy hadjáratban. Ezzel szemben 1317-ben egyetlen esztendő alatt két katonai akciót vezetett, amely Adorján és Komárom várának elfoglalását eredményezte. Az 1318-as esztendő első öt hónapját a király Temesvárott töltötte (V/6., V/121-122.). Eközben február hónapban az ország érsekei és püspökei Kalocsán gyűltek össze congregatiova, amelyen gondoskodni akartak a köz hasznáról, az egyházak szabadságáról és az ország jó állapotáról (V/46., V/76.). A tanácskozáson az uralkodó nem volt jelen, de az itteni megállapodások ügyében követeik felkeresték Temesvárott Károlyt, aki két, március 14-i és 15-i oklevélben kihirdette azokat (V/65., V/67.). Közülük az egyik július 1-jére Rákosra történő országgyűlés összehívásáról, a másik pedig az elfoglalt egyházi javak visszaadásáról intézkedett. A király május elejét követően Biharba ment. Mivel május 3-án még Temesvárott adott ki oklevelet (V/121-122.), míg május 31-én már újra ott volt (V/145.), a bihari látogatás tehát igen rövid időre szorítkozott. Az út állomásai közül 15-én Szalacsot (V/130.) és — nyilván már visszafelé tartván — 19-én Váradot ismerjük (V/131.). Engel úgy vélte, hogy „talán Sólyomkő elestének a hírére" kelt útra az uralkodó (123.). Ez nem valószínű. Egyrészt a Borsák tartotta Sólyomkő már bizonnyal 1317-ben elesett (különben is miért kellett volna ebből az alkalomból a királynak ott tisztelgő látogatást tennie), másrészt a király által bejárt Temesvár-Nagyvárad-Szalacs útvonalból Sólyomkő jócskán kiesett. Sokkal több okkal gondolhatunk arra, hogy ezt egy jövendő katonai akció motiválta, méghozzá a mind több kellemetlenséget okozó Mojs elleni fellépés Észak-Erdélyben. Ezt második lehetőségként Engel is említette: „Károly bihari útja hihetőleg az Erdély elleni invázió előkészítését is célozta" (124.). Magam szintén úgy vélem, hogy erről lehetett szó. Talán Szalacs volt a kitűzött gyülekezőhely, s a király, miközben szemlét tartott a lassan növekvő sereg felett, a katonai akció terveiről is tárgyalt. A sikertelenül hadakozó Meggyesi Miklós leváltása óta betöltetlen erdélyi vajdai tisztet Károly a már eddig is derekasan helytállt Debreceni Dózsának adta, és őt állította a Mojs elleni királyi had élére. Ez egy évi kelet nélküli, de teljes bizonyossággal 1318-ra keltezhető július 8-i oklevélből világosan kiderül (V/202.). E-szerint az ekkor magát már erdélyi vajdának és szolnoki ispánnak nevező Dózsa serege feloszlásának 15. napjára halasztott egy pert, minthogy királyi parancsra Erdélybe kell hadjáratot vezetnie. 1319. évi oklevél is említette, hogy Dózsát a király küldte az Erdélyben zavarokat okozó Mojs ellen (V/607.). Összecseng az imént idézett 1318. július 8-i oklevél időpontjával, hogy 1318. augusztus 9-i királyi diplomában már Mojs egész bűnlajstromáról és vereségéről olvashatunk (V/234.) Eszerint Mojs fia Mojs fellázadt a király ellen, lerombolta az uralkodó híveinek birtokait, kiűzte Erdélyből a király által a béke helyreállítására küldött Meggyesi Miklós vajdát, majd elfogta és mostanáig börtönben tartja Kenézt, a Kraszna megyei Valkó királyi vár várnagyát. Végül azonban a király révén ellene küldött Dózsától, noha a hűtlenek sokaságával szállt szembe vele, vereséget szenvedett. 1319. évi oklevél Dózsának Mojs ellen kivívott győzelmét még nagyobbnak értékelte, mint a Borsák ellen 1317-ben aratott diadalt (V/607.). A július 8-i és az augusztus 9-i oklevél keltének összevetéséből kétségtelen, hogy Dózsa és Mojs