Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése (Ism.: Urbán Aladár) 1457

1460 TÖRTÉNETI IRODALOM dezést, amit csak súlyosbított a nemzetiségi kérdés. A helyzet a földesurak birtokarányai szempontjából is különbözött a magyarországitól. Mint Kőváry László a kolozsvári Ellenőr hasábjain rámutatott: míg Magyarországon a földbirtoknak csak 1/3-a volt a jobbágyok kezén, Erdélyben alig van a föld 1/3-a a nemesség birtokában. A törvényjavaslat előkészítésének vitáit — mondja a szerző — csak a vezető politikusok levelezéséből ismerjük. Magát a javaslatot június 5-én Wesselényi Miklós terjesztette elő, akinek nagy beszéde után a képviselők egységesen felállva támogatták azt. Ezt követően Kemény Dénes méltatása után többen is felszólaltak, s a vita másnap délelőtt is folytatódott. Majd jóváhagyták az erdélyi IV. tc.-et az úrbéri szolgáltatások megszüntetéséről. Ennek 1. §-a — a pozsonyi rendezés mintájára — a magánföldesurak kármentesítését „a nemzeti közbecsület védpaizsa" alá helyezte. A törvény a továbbiakban kimondta, hogy megszűnik a dézsma szedése, s ezzel együtt a földesurak által a dézsma után fizetett „királyi haszonbér". A 4. § arról intézkedett, hogy a volt jobbágyok és zsellérek a kezükön lévő földek — „bárminő természetűek legyenek is azok" — használatában „nem fognak bíróság közbejötte nélkül háborgattathatni". (A következő paragrafus az esetleges bírósági eljárás mikéntjéről intézkedett.) A 6. § kimondta, hogy a „székely örökség" majorsági természetű, így az ezen lakó telepesek csak akkor kerülnek a volt úrbéresekkel azonos helyzetbe, ha „az adót fizető és fegyvert viselő" székely tulajdonosok az előzőkben említett bíróságok előtt nem bizonyítják, hogy „valamely telek és föld, mely colonusaik kezén van, majorság vagy székely örökség". A 8. § — okulva a pozsonyi törvényeket ért bírálatból — kimondta, hogy a nem úrbéres földeken lévő szőlők nem mentesülnek a dézsma alól. A 9. § az úriszék megszüntetéséről, a 10. § pedig arról intézkedett, hogy a törvény által érintett földesurak adóssága nem mondható fel. Az országgyűlés még ezen a napon elfogadta az V. tc.-et is, amely kimondta, hogy az úrbériség miatt károsodott földesurak vonatkozásában a pozsonyi 1848:XII. tc.-et „egész kiterjedésében" magáévá teszi. A munka rámutat, hogy a szászföld jobbágyainak felszabadítása megtörtént, de mert többségük a városokhoz tartozott, ezek kártalanításáról nem született törvény. A leglényegesebb azonban az, hogy a törvény — miként Magyarországon — nem érintette a nem úrbéres zselléreket, a majorsági földön élőket. A törvény által mellőzöttek legnagyobb rétege a telepítvényes (praedialista) zsellérek voltak, akiknek száma különösen a Székelyföldön volt nagy. A hiányosságokra rámutatva a szerző így összegezi véleményét az erdélyi IV. tc.-ről: „A törvény gyakorlatilag eltörölte az évszázados rendi-feudális rendszert, s ezzel elhárította a polgári fejlődés útjában álló legnagyobb akadályt." (135. o.) A rövid X. fejezet megvizsgálja a június elejére Erdélyben kialakult helyzetet, amely a székely katonaságnak Mihálcfalván bekövetkezett véres rendcsinálása, valamint a Nagyszebenben megalakult román Nemzeti Komité kezdeti tevékenysége váltott ki. (Ekkor merült fel először a román fegyveres felkelés fenyegetése.) A Gubernium intézkedésén túl Wesselényi és politikus társai a magyar kormány intézkedését, egy királyi biztos kinevezését sürgették. A fejezet másik része ismerteti azokat a fejleményeket, amelyek során Batthyány az uniós törvény neki átadott másik példányával elérte, hogy a még létező erdélyi udvari kamara és Ferenc Károly főherceg időhúzása ellenére kikényszerítette június 10-én Innsbruckban az uniótörvény jóváhagyását. A XI. fejezet a június 10-én elfogadott hat további törvényt ismerteti, amelyek mindegyike magán viseli a sietség jelét, az országgyűlés mielőbbi befejezésének szándékát. A VI. tc. a testületek (a szász városok) elveszett dézsmájának ügyét a legközelebbi magyar népképviseleti országgyűlés elé utalta. A közteherviselésről szóló VII. tc. a pozsonyi VIII. tc. „egész kiterjedésében" történő elfogadásáról intézkedik, - két sorban. (A szerző joggal jegyzi meg, hogy magától értetődő lett volna, hogy ezt a cikkelyt is alkalmazzák az erdélyi viszonyokra.) A VIII. tc. ugyancsak röviden a Pozsonyban elfogadott sajtótörvény Erdélyben történő ideiglenes alkalmazásáról intézkedik. A IX. tc. a bevett vallások teljes jogegyenlőségét mondja ki két rövid paragrafusban. A 2. § befejező mondata: „Sértési izgatások és vallásbeli versengést előidéző tények mint bűntettek lesznek fenyítendők." A X. tc. a Pozsonyban elfogadott XXX. tc.-et „az arányosan háramlandó terhek elvállalása mellett" Erdélyre is kiteijesztendőnek mondja ki. Végül a XI. tc. garantálja, hogy a só árát az unió után nem emelik, s biztosítja a sókutak szabad használatát. A munka XII. fejezete a törvények jóváhagyását és alkalmazását tekinti át. Az uniótörvénnyel Pálffy János és Weér Farkas június 18-án érkezett vissza Kolozsvárra. A jobbágyfelszabadítás életbe léptetésének időpontját Teleki kormányzó — hogy a kedélyeket megnyugtassa — a törvény elfogadásának másnapján kelt körlevelében június 18-ára tűzte ki. (A királyi jóváhagyás csak július 6-án érkezett meg.) Az uniótörvény kihirdetése után gyorsan megszervezték a választásokat, s július 10-ére, vagy azt követően megjelent Pesten a 73 erdélyi képviselő. Közöttük csak 6 román volt, ami távolról sem állott arányban az új választásra jogosultak számával. Láttuk, a nemzeti fegyveres