Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Vonyó Tamás: A megkésett fejlődés porosz útja. A császári Németország gazdasági fejlődésének sajátos forrásai 1275
1292 VONYÓ TAMÁS Az elsöprő erejű német ipari fejlődés jelentős mértékben csökkentette az agrárium súlyát a gazdasági életben, de sok esetben érintetlenül hagyta a preindusztriális társadalmi viszonyokat. 1914-ben az összes foglalkoztatottnak még mindig 35%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a poroszországi földbirtokosok alkotta junkerréteg pedig továbbra is a politikai hatalom elsőszámú birtokosa maradt. Knut Borchardt szavaival élve, „a gazdasági fejlődés nem jelentett semmiféle demokratizálódást, a burzsoázia alig, míg a proletariátus egyáltalán nem vett részt a politikai döntéshozatalban",79 Habár Németország korábban mezőgazdasági exportőrnek számított, a gyorsan növekvő népesség élelmiszer-szükségletének kielégítésében — a viszonylag nagy agrárszektor konzerválása ellenére is — nélkülözhetetlenné vált az egyre nagyobb volumenű gabonaimport. Mivel azonban a német termelők az 1870-es évekre végleg elvesztették nemzetközi versenyképességüket, a poroszországi nagybirtokok és a többmilliós parasztság nyilvánvalóan politikai okokból történő életben tartása, amely elkerülhetetlenül megnövelte a hazai élelmiszer- és nyersanyagárakat, kizárólag egy általános, majd minden termékre kiterjedő védővámrendszer bevezetésével volt lehetséges. A protekcionista állami gazdaságpolitika, mely a nagy és egységes belső piac biztosítására, illetve az elsősorban hadászati, stratégiai célokat is követő iparfejlesztésre helyezte a hangsúlyt, megerősítette a nehézipari ágazatok döntő fölényét. Pontosan a nehézipar mágnásai jelentettek partnert a konzervatív agráriusok számára, hiszen közös gazdasági érdekeiktől vezérelve vehemensen követelték az aktív állami szerepvállalást. Ezáltal a német iparosítás — legalábbis a vizsgált időszakban — összeegyeztethetőnek bizonyult a mélyen beágyazott földbirtokos uralkodó osztály és a militarizmus bűvkörében élő dinasztikus állam fenntartásával. Az ipari szektor figyelemre méltó gazdasági térnyerése ellenére tehát az iparosodás hullámai sokkal kevésbé voltak képesek a tradicionális társadalmi és politikai struktúrák átformálására, mint Nyugat-Európában. A nagyipar mérhetetlen gazdagsága az agrárius elit töretlen politikai hatalmával párosult, megalapozva a „rozs és acél" szövetségét, mely a császári Németország gazdaságpolitikájának alaptényezője lett. Az első mezőgazdasági és ipari védővámok 1879-ben kerültek bevezetésre, melyek — Wilhelm Treue pontos megállapítása szerint — még nem voltak olyan intézkedések, melyekből egyenesen következett volna a kartellesedésen át kiteljesedő, „szükséges és magától értendő" nemzetgazdasági protekcionista rendszer századvégi végleges kiépülése.80 Való igaz, a korai vámtarifák még meglehetősen mérsékeltnek tekinthetők, 10-15% az ipari termékekre vonatkozóan, 5-7% a mezőgazdaságban. A védővámprogram 1879. július 12-i kihirdetésével Bismarck mindenekelőtt a birodalmi kancellária pénzügyi függetlenségét kívánta megalapozni, hiszen az adóbevételek elsősorban az egyes államokat illették meg.8 1 A kezdetben adminisztratív célokat szolgáló és a vasiparban jelentkező pillanatnyi munkanélküliséget mérsékelni igyekvő kereskedelmi intézkedések azonban hamarosan jóval 79 Cippola 1976 TV. 128. 80 Treue 1999, 250. 81 Cowie, Leonard W. - Wolfson, Robert: Years of Nationalism. European History 1815-1890. Hodder&Stoughton. London, 1999. 313.
