Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Makkai Béla: Önvédelem vagy expanzió? Magyar "nemzetgondozási" program a délszláv régióban a 20. század elején 101
„NEMZETGONDOZÁSI" PROGRAM A 20. SZÁZAD ELEJÉN 111 zatelepítésnek sem.) Maradt tehát a magyar nemzetállam megteremtése szempontjából is káros demográfiai folyamatok nyomon követése, illetve célzott befolyásolása - korlátozott eszközökkel és szerény kilátásokkal. A szomszédos Dráván és a Száván túli területekre irányuló, valójában spontán kivándorlással kapcsolatos várakozások mégis arra irányultak, hogy a magyar etnikai szállásterülettel érintkező, délszláv közegbe ékelődött szórványok még hasznos építőkövei lehetnek annak a védőműnek, amelyet az „integer magyar nemzetállam"-ot fenyegető nemzetiségi szeparatizmus ellen kívántak emelni.5 0 S ebben az összefüggésben a délszláv nyelvterületen vezetett akciók kiadásai — a Jászi féle értékeléssel szemben — kétszeresen is kamatozó „beruházássá" válnak. Egyfelől ugyanis a perifériák szórványai révén adtak erősítést a nemzet egészének a horvátokkal és szerbekkel szembeni pozícióinak megtartásához; s viszont, az akciókkal — a hazafias kötődések magas szintjét feltételezve — ereje és önbecsülése természetes kinyilvánításaként az anyaország nyújtott segítő kezet a távolra szakadt honfitársaknak nemzeti önazonosságuk megtartásához. (Belátva azt, hogy „centrum" és „periféria" szétválaszthatatlan egységet alkot; egyik a másik nélkül nem csak értelmezhetetlen, de esetünkben létezhetetlen is.) Ugyancsak Klebelsberg vetette papírra 1910-ben, hogy a kormány erőfeszítéseinek sorrendjét nem az határozta meg, „hogy az illető exponált nemzetrész az ország határain kívül, vagy belül él-e, hanem az idegen népekbe való beolvadás veszélyének nagysága."5 1 Gulyás József idézett álláspontja kapcsán arra kell rámutatnunk, hogy a szűkebb államhatárok között élő magyarság gazdasági és szellemi felemelésének — bűnösen elhanyagolt — szükségleteivel szemben az idegenben szétszóródott magyaroknak a „fizikai" léte forgott kockán. Amint azt a horvátellenességgel aligha vádolható Bajza József egyik művében kimutatta, csupán a század első évtizedében hozzávetőleg 10.000 fő volt a magyarság asszimilációs vesztesége Horvátországban.5 2 Még ha feltételezhető is hogy e tömeges „identitásváltás" nagyobbrészt a természetes asszimiláció számlájára írható, érthető, hogy Budapest nem maradt az események tétlen szemlélője. A magyar kormányzat aktív fellépése — amelyet szándék szerint eszközeiben és módszereiben is az óvatos mértéktartás jellemzett — elsősorban a „faji erő" pusztulásának igyekezett gátat vetni, s ennek jogosultságát nehéz volna kétségbe vonni. A milliós költségvetésű, a feladathoz mérten mégis elenyésző „befektetés" megtérülése kétségtelenül vitatható. Az ellenséges közegben megvalósuló akció számszerű eredményei ugyan meggyőzőek: 250 fős tanítói kar irányításával, több mint 100 elemi iskolában mintegy 12.000 tanuló részesült magyar nyelvű oktatásban. Az óvodától a középiskoláig kiépülő iskolarendszer, a magyar tankötelesek beiskolázottságának 80-85%-os mutatója, a közművelődési egyesületek létrejövő hálózata, a gazdasági és kisebbségi sérelmek orvoslását szolgáló jogvédelmi osztály megszervezése ellenére a kísérlet végső soron mégis torzó maradt. A Dráván túli magyarság „állóképes" kisebbséggé szervezéséhez az akció 15 éve során elért e-50 MOL К 26 ME 855.cs. 3583. 1907 XVI. t. 2280. asz. 51 MOL К 26 ME 1184. es. 1274. 1910 XVI. t. 52 A szerző művében azt is kimutatta, hogy a kérdéses időszakban a horvát népesség növekedése mintegy harmadrészben asszimilációs nyereségből származott. - Szűcsi [Bajza] J.\ Id. mű, 24.
