Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
A DÉLVIDÉK 1944-1947 KÖZÖTT 1095 követ jelezte, olyan drága, hogy az elszegényedett, sokgyermekes családok ezt nem tudják kifizetni. A Hadikligetre telepítettek közül 68 család kérte Magyarországra telepítését (307 fő). A Kotoriban rekedt 10 magyar családot (32 fő) Szántó jelentése szerint még a horvátországi német hatóságok akarták Magyarországra telepíteni Belovárról, de a front miatt csak a szerémségi Jankácig jutottak. Innen a jugoszláv hatóságok 1946 novemberében át akarták őket tenni a határon, de a magyar határőrség ezt megakadályozta, így visszatértek Kotoriba. A hadikligeti telepesek bérleteit felmondták, ők is kitelepítés előtt álltak. Október 8-án jelezte Donáth Ferenc foldművelődésügyi államtitkár, hogy a tárca nem támogatja hazatérésüket, mert „még legalább 100 000 család igényét kell kielégíteni" a csehszlovákiai lakosságcsere értelmében. Emiatt megpróbálták hazatelepítésükre a jugoszláv-magyar lakosságcsere adta lehetőséget felhasználni, de mint a külügyminisztérium jogi osztálya közölte a miniszterelnökséggel, ez valójában egy nem létező egyezmény, és talán majd a magyar-jugoszláv barátsági szerződés aláírása után mód lesz valamit tenni. Tito magyarországi útjára 1947 decemberében valóban sor került, és mint ismeretes, 8-án alá is írták a barátsági szerződést, a boszniai telepesek további sorsára vonatkozóan azonban az általunk ismert iratokban már nem találtunk adatokat, nem tudjuk, hogyan alakult további sorsuk. Azt sem tudjuk, hogy a többi boszniai magyar telepes családdal mi lett, ugyanis Boszniából 1942-ben 395 családot (1552 fő) telepítettek a Bácskába, s ha az előbbiekből leszámítjuk a nem Boszniából származó 10 családot, akkor is hiányzik a hazatelepítendő boszniai magyarok közül 848 fő.101 3. A konszolidáció feltételei és eredményei Mint láttuk, a Szovjetuniót és Ausztriát más-más okból leszámítva, Jugoszlávia volt az egyetlen szomszédos ország, amellyel Magyarországnak nem voltak vitás kérdései, és a békeszerződés kérdésében esetleg számíthatott jóindulatára. Magyarország Jugoszlávia külpolitikájában elfoglalt helye a korábbi évtizedekhez képest annyiban változott, hogy már fel sem vetődött a Monarchia restaurációjának Belgrádban egyébként mindig is felnagyított veszélye, Budapest pedig tudomásul vette az elkerülhetetlent - alig pislákolt a revizionizmus parazsa. A délvidéki magyarok büntetésüket nem is a revizionizmus tényleges veszélye, hanem annak múltja miatt kapták. Jugoszlávia, mint utaltunk rá, saját területi követelésének lebegtetését nyomásgyakorlásra használta fel, amelynek eszközéül hideg fejjel használták fel a magyarországi délszlávokat, pontosabban annale jugoszláviai inspirációra létrehozott szervezetét, a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját, valamint saját, ide küldött ágenseiket, akik közül különösen Antun Karagic sokác népi író híresült el.102 101 MOL XIX-A-l-j-XVI-11755-1947.; 7388-1947.; 12346-1947.; 14992-1947.; 8956-1947.lOO.d. A boszniai magyarok 1942-es hazatelepítésére lásd A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. 99-102. 102 A kérdés bőséges levéltári anyagából és szakirodalmából csak néhányra utalunk: MOL XIX-A-l-n „Z"813/biz.-1945.2.d.; „Z"823-1945.2.d.; „Z"3484-1946.9.d.; „Z"31/biz.-1946. Tilkovszky Lóránt-, i.m. 130-131.; 140-141. Tóth Ágnes: A magyarországi délszlávok helyzete és törekvései 1945-1948. Bács-Kiskun megye múltjából. XII. Kecskemét, 1993.
