Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
1108 A. SAJTI ENIKŐ megoldani, ugyanígy intézkednek kölcsönös nemzetiségi politikájuk gyakorlásában, a kettős birtokos problémák és határátlépési ügyek megoldásában." Álláspontjukat nem sikerült elfogadtatni, a jelzett szöveg nem került bele a zárójegyzőkönyvbe, és a kiadott kommüniké sem utalt rá.14 0 Rob Antun, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára, magyar parlamenti képviselő belgrádi sugallatra a kulturális egyezmény parlamenti ratifikálása alkalmával elmondott beszédében ennek ellenére egyenesen így fogalmazott: a jugoszláviai magyarságnak „több joga van, mint amilyennel azelőtt rendelkezett, sőt még akkor sem rendelkezett annyi joggal mint ma, amikor még nem volt kisebbség."141 Amikor a belgrádi magyar követség megnyitását követően Szántó Zoltán követ látogatást tett Velebit helyettes külügyi államtitkárnál, Velebit az addigi jugoszláv magatartást összefoglalva így fogalmazott: Jugoszlávia célja a jószomszédi viszony kialakítása, és az esetleges vitás kérdéseket harmadik fél beavatkozása nélkül, közvetlen tárgyalások útján kívánják rendezni. A jugoszláviai magyarság helyzete, úgy tűnik, nem képezte vita tárgyát, mert a kérdés az óvatos magyar szándékok ellenére sem vetődött fel az 1947-es esztendő fontos magyar-jugoszláv találkozóin. Úgy tűnik, e találkozók egyik fontos előfeltétele éppen ez volt. A magyar miniszterelnök belgrádi útját, amely ilyen szinten első volt a két ország történetében, csakhamar követte Josip Broz Tito budapesti látogatása. Nem két egyenrangú fél találkozott 1947. december 6-án a Keleti pályaudvaron, de nem is találkozhatott az adott helyzetben. Dinnyés miniszterelnök először is bocsánatot kért az egész modernkori történelemért, és már Tito megérkezésekor arról szólt, hogy Magyarországot „a szabadságszerető délszláv népekkel szemben elkövetett súlyos bűnök sorozata terheli". Egyrészt azért, mert „könyörtelen elnyomásban tartották a kisebbségeket", mert az első világháborúban rátámadtak a délszláv népekre, és mert „vérfürdőt rendeztek" a Vajdaságban, miután Horthy „hitszegő módon" megtámadta Jugoszláviát. Ezek után külön is kifejezte „hálaérzetét a teljes emberi és állampolgári jogokért, amelyekben Tito marsall Jugoszláviája a vajdasági magyarságot részesíti. A jugoszláv kormány bölcs lenini-sztálini nemzeti politikájának az eredménye a jogegyenlőség teljességének a biztosítása vajdasági testvéreink számára"14 2 - mondta a magyar miniszterelnök. Tito a barátsági és kölcsönös segélynyújtási egyezmény budapesti aláírásakor, amelyre december 8-án, a parlament épületében került sor, erre reflektálva így válaszolt: „Mindenki, aki az igazi népi demokrácia elvét vallja, aki a nemzetiségi kérdés helyes, sztálini megoldásának álláspontján áll, az a mi testvérünk, az a mi barátunk, legyen az magyar, cseh, lengyel, bárki más, mindegy."14 3 A Borba c. belgrádi lap (a JuKP központi lapja), összefoglalva Jugoszlávia kisebbségpolitikai stratégiáját, ekkor így fogalmazott: „Az új Jugoszlávia Magyarországgal szembeni viszonya tekintetében a leghatározottabban elvetette azt a 140 MOL XIX-J-l-n-j-I.-4/b.457/pol.res-1947.6.d. 141 MOL XIX-A-l-j-XXIII.-15307/1947.113.d. A magyar-jugoszláv kulturális kapcsolatokra: Vinnai Győző: A Magyar-jugoszláv Társaság története 1945-1948. Tiszatáj; 1982. 2. sz., valamint N. Szabó József: Magyar-jugoszláv kulturális kapcsolatok a második világháború után (1945-1947). Világtörténet, 1999 tavasz-nyár. 56-65. 142 MOL XIX-J-l-j-4/b-4764/pol.-1947.6.d. 143 Uo. 532/pol-1947.6.d.
