Századok – 2002
Történeti irodalom - Tanulmányok Werbőczy Istvánról (Ism.: Bónis Péter) VI/1508
1508 TÖRTÉNETI IRODALOM Az annotációk összeállítása hatalmas feladatnak bizonyult. És mivel a bibliográfia a történész számára kissé olyan, mintha temetőben sétálna, megvan a maga esztétikája és hangulata, az annotációk éppen ezt alakítják, és teszik a művet élővé. Általában találóak, de olykor félrevezetők. N. Djuvarának a 19. századi román fejedelemségekkel foglalkozó művét például antológiaként értékeli, holott igazi művelődéstörténeti monográfia, bár az tény, hogy hosszú idézetek és magyarázatok sorjáznak, de az annotált bibliográfia vagy szöveggyűjtemény kötelező műfaji unalma nélkül. (Ismertetését ld: Kelet és Nyugat között. Buksz 1991. l.sz. 81-83.) Meg kellett volna említeni az 1945 utáni kiadványok annotálásakor azt is, hogy bizony egy-egy klasszikus munkát megcsonkítottak, sőt még forrásokkal is ezt tették. Iorga önéletírásából csak mondatokat, félmondatokat hagytak ki, I. Ghica életmű kiadásából, az 1884-i emlékirat-leveleiből viszont gondosan elhagynak egy fejezetet, azt, amely a zsidókkal foglalkozik. M. Bucurnak pedig Michelet és román barátai levelezéséből a magyarokra vonatkozó durva kitételeket kellett kipontozni, nem is beszélve az orosz birodalmi politika minősítéséről. De ha már itt tartunk, a magyar recenzens némi — természetesen mérsékelt — fájdalommal veheti észre, hogy míg a szovjet történészek munkái szerepelnek, a magyaroké csak úgy hébe-hóba. Például Veress Endre hatalmas forráskiadása, míg háromkötetes magyar-román bibliográfiája hiányzik. Gáldi Lászlótól megtaláljuk az Eminescu stílusáról szóló művét, de verstörténeti úttörő monográfiája hiányzik, és francia müve az újgörög nyelv román nyelvre gyakorolt hatásáról, mely mű ma is izgalmas kultúrtörténeti monográfia is. Ezek után természetes: Hungarica non citantur. Márpedig I. Tóth Zoltán Bálcescu-monográfiája megérdemelte volna, éppen azért, mert az első nagyszabású vállalkozás ezen a téren. Domokos Sámuel kapcsolattörténeti bibliográfiái is említést érdemeltek volna, és még inkább az, hogy kiadta Veress Endrének a budai Egyetemi Nyomda román vonatkozású tevékenységét bemutató forrásgyűjteményét. Talán érdemes lett volna egy levélkét írni a magyar kollegáknak. Örvendetes fejlemény viszont az, hogy a legfontosabb irodalomtörténeti munkákat is bemutatja a jelen bibliográfia a romániai bécsi vendégtanár, Liviu Papadima közreműködésével. Egészében véve elmondható, hogy nélkülözhetetlen segédkönyvet adott ki a müncheni Südost-Institut. Tanúlságos olvasmány minden Kelet- és Délkelet-Európával foglalkozó szakember számára. Váijuk a következő kötetet. Miskolczy Ambrus TANULMÁNYOK WERBŐCZY ISTVÁNRÓL STUDIEN ÜBER STEPHAN WERBŐCZY Hamza Gábor (szerk.) (MF könyvek 21) Professzorok Háza, Budapest 2001, 176 oldal A magyar jogtudomány nagy adósságát törlesztette a nemrég Hamza Gábor professzor szerkesztésében megjelent Tanulmányok Werbőczy Istvánról című kötet, amelyben neves külföldi és magyar történészek tárgyalták a Tripartitummal és szerzőjével kapcsolatos kérdéseket. A gyűjteményes kötetben közölt első tanulmány szerzője, Brauneder bécsi professzor, aki Werbőczys Tripartitum in Österreich című írásában Werbőczy Tripartitumának ausztriai hatását elemezte. 1517-es bécsi nyomtatott kiadását követően a Hármaskönyv Ausztriában is ismertté vált, és széles körben elterjedt, amint azt Brauneder kimutatja a bécsi könyvtárakban fellehető példányok felkutatásával. Brauneder tanulmányában nemcsak a magyar jog legfontosabb forrásaként számontartott Tripartitum példányainak elteijedtségévei foglalkozik, hanem bemutatja azt is, hogy a jogirodalomban és a tanításban is mennyire felhasználták. Mindennek ellenére a Tripartitumot egy különálló jogrendszer forrásának tekintették, és ennek megfelelően vele szemben kellő távolságot tartottak. Ez egyúttal annak is bizonyítéka, hogy Magyarország jogrendje a Habsburg Birodalomban is önállóságot élvezett, és ezt az önállóságot nem utolsósorban a Tripartitumnak köszönhette, mert Werbőczy műve lett a magyar jog mérvadó összefoglalása. Hamza Gábor Das Tripartitum von Stephan Werbőczy als Rechstquelle című tanulmányában a Tripartitumot mint jogforrást a nyugat-európai államokban ismert szokásjogi gyűjteményekkel összevetve elemzi. Utal arra, hogy a hazai jogtudósok és jogalkalmazók egyenesen törvénynek tekintették, és így is hivatkoztak rá. A Tripartitum eredetileg valóban törvénykönyvnek készült,
