Századok – 2002

Történeti irodalom - Tischler Ulrike: Die Habsburgische Politik Gegenüber den Serben und Montenegrinern 1791–1822 (Ism.: Klesitz István) IV/969

970 TÖRTÉNETI IRODALOM A bevezetőben utal a szerző a forrásokkal és a felhasznált irodalommal kapcsolatos néhány összefüggésre. A kutatás nagyrészt a bécsi levéltári iratokon alapul, ezen kívül felhasználta a hozzáférhető szerb és montenegrói forrásokat, valamint a témával foglalkozó szakirodalmat. A gondos válogatás eredményeként a kötet végén mintegy 300 művet tartalmazó irodalomjegyzéket talál az olvasó. Az öt fejezetre bontott első szakasz történelmi-politikai áttekintést ad Ausztria és a két szomszédos nép, a szerbek és a montenegróiak közötti viszonyról, szem előtt tartva a Balkán-félszigetet érintő európai eseményeket, amelyek gyakran korszakhatárt jelentenek a periodizációban. A szerző szinte évenként sorolja fel és értékeli a térség sorsát befolyásoló történéseket, így a kötet mintegy kronológia, lexikonszerűen adja az adatokat és az információkat. Éppen ezért az első szakasz tartalmi ismertetése igen vázlatos, a főbb csomópontokat és a korszakhatárokat mutatja be. A nyitó fejezet a bécsi udvar délkelet-európai politikájának történelmi és földrajzi kereteit vázolja fel 1806-ig. Az 1807 és 1812 közötti évek eseményeiből arra következtet, hogy az osztrák diplomáciára ebben az időszakban a legjellemzőbb az ingadozó magatartás a halogatás, a közvetítés és a beavatkozás lehetőségei között. A korszakhatárként választott bukaresti béke, amely Törökország számára szerény eredményt, Oroszországnak viszont egyértelmű sikert jelentett, Ausztria magatartására is hatással volt. Az orosz térnyerés és Pétervár esetleges további területszerzésre irányuló tevékenysége meglehetős riadalmat keltett Bécsben. A megállapodást a Porta részéről Metternich elsietettnek tartotta, s úgy vélte, hogy Oroszország nyereségét megfelelő diplomáciával jelentősen mérsékelni lehetett volna. Az 1812-es esztendő fordulópontot jelentett Bécs számára: a napóleoni Franciaország vereségével Ausztria előtt lehetőség nyílik arra, hogy Európa vezető nagyhatalma legyen. A harmadik fejezet a bécsi kongresszusig terjedő időszakot mutatja be, majd a következőben arról olvashatunk, hogy a bécsi tárgyalásokon milyen szerepet kapott a keleti kérdés. Az első szakasz záró fejezete a bécsi és a veronai kongresszus közötti évek diplomáciai folyamatait és a legfontosabb európai történéseket tárja az olvasó elé. Az 1815 után kialakult új európai rend alapeleme az a metternichi elképzelés, mely szerint a földrész nyugalmát és békéjét a hatalmak szolidaritása és erőegyensúlya garantálja. Ennek az elméletnek fontos alkotórésze az Oszmán Birodalom belső stabilitása, amely az előbbi tényezőkkel együtt biztosíthatja a bécsi törekvések sikerét: Oroszországot távol tartani a Balkántól, illetve az osztrák befolyást kiterjeszteni az Adria irányába. Mindez szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, mivel a görög felkelés elűzte a félsziget nyugalmát, Oroszország pedig, a kereszténység védelmezőjének szerepében, kötelességének tekintette a beavatkozást, amely újabb orosz-török összeütközéshez vezetett volna. Metternichnek azonban sikerült a cárt távol tartani a konfliktustól, ám a veronai kongresszus után egyre erősödő francia-orosz közeledés, majd Angliának a spanyol intervenció miatt a szövetségtől való eltávolodása fokozatosan Ausztria elszigetelődéséhez vezetett. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a metternichi Európa-politika is háttérbe szorul és kénytelen átadni helyét a nemzetállami törekvéseknek. Az első szakasz egy hatalmas történelmi tablónak is tekinthető, egy olyan háttérnek, amely előtt a szerző bemutatja Ausztria balkáni törekvéseit és elemzi a metternichi elképzelések összetevőit. A második szakasz két különálló részből áll. Az elsőben Metternich államelméletéről és a hatalmi politika alapelemeiről kapunk alapos ismereteket, amelyekből néhány momentumot érdemes kiemelni. A szerző által egyensúlyelméletnek nevezett felfogás lényege az, hogy a biztonságot és a stabilitást az erők egyensúlya jelenti, melynek középpontjában a status quo fenntartása áll. Tischler szerint ez az elképzelés olyan relatív biztonságot és nyugalmat hozott a napóleoni háborúk után, amely megfelelt a hadakozásba belefáradt Európa igényeinek. A metternichi gondolat megvalósulását két tényező segítette elő. Egyrészt az, hogy az európai egység eszméje nem csupán Metternich találmánya, hanem a korszak minden jelentős politikusának tudatában jelen volt. A siker másik összetevőjét Metternich politikusi művészete jelentette. A jól képzett diplomata, aki a politikát tudományként kezelte, úgy látta, hogy a balkáni probléma is csak a status quo elve alapján oldható meg. Elképzelése szerint Bécs feladata, hogy az Oszmán Birodalomban biztosítsa a nyugalmat és a stabilitást, ami egyben a keleti egyensúly megteremtését is jelenti. Ettől kezdve lesz izgalmas az alcímben feltett kérdés: a támogatás vagy bekebelezés a célhoz vezető módszer? A szerző azt is kiemeli, hogy a törökországi folyamatokba beavatkozó Metternich a birodalom felbomlása esetén nem önálló és független nemzetállamok létrejöttét támogatja, hanem egy új szerkezetű, régiókra tagolt államalakulat kialakítását tervezi. Tischler ezen a ponton utal az orosz és osztrák balkáni politika közötti alapvető különbségre. Az elsősorban osztrák törekvéseket szolgáló, de bizonyos „európai" érdekeket is magában foglaló bécsi „régió-politika" célja az volt, hogy