Századok – 2002

Történeti irodalom - Tischler Ulrike: Die Habsburgische Politik Gegenüber den Serben und Montenegrinern 1791–1822 (Ism.: Klesitz István) IV/969

971 TÖRTÉNETI IRODALOM Délkelet-Európa stabilizációjával biztosítsa a tartós békét az egész földrészen. Pétervár törekvései viszont egyértelműen az „orosz" célok megvalósítására irányultak, mivel Oroszország „Európa" irányába kívánt terjeszkedni. Ebből következik, hogy a 19. század folyamán a török tartományok a balkáni befolyásért küzdő Oroszország és Ausztria pretízsharcának tárgyaivá váltak. A szerző szerint ez az egyik magyarázata annak, hogy Metternich Balkán-politikája nem, vagy csak korlátozott formában valósulhatott meg. A következő egység a metternichi hatalmi politika és államelmélet eszköztárát mutatja be. Részletes leírást kapunk az államkancellár által bécsi központtal kiépített információs rendszerről, melynek részét képezte a konstantinápolyi nagykövetség, a Ferenc császár által legfőbb politikai hivatalnak nevezett udvari kancellária, továbbá az udvari haditanács, valamint a külügyekkel foglalkozó államkancellária. Ez utóbbi feladata volt az európai államokba küldött követekkel való kapcsolattartás. A szerző kitér az egyes központi hivatalok közötti együttműködésre, s felhívja a figyelmet az udvari haditanács és az államkancellária kapcsolatára. Ausztriában a politikai és katonai vezetés viszonyában az előbbi rendelkezett jelentős túlsúllyal, ami abból adódott, hogy a mindenkori uralkodó bizalmatlan volt a hadsereg vezetőivel szemben. A bécsi udvar felfogása szerint a Monarchia intézményrendszerét és létét minden körülmények között a tartós viszonyok biztosítják. Az udvari haditanácsot maga Metternich is javaslattevő és tanácsadó testületnek tekintette. Az események menetét és az eszköztár felsorolását megszakítva Tischler bemutatja az államkancellár két legközvetlenebb munkatársát. A rendkívüli szorgalmú és az összefüggéseket érzékelő Josef von Hudelist elsősorban az európai erőegyensúly kialakításában, a nagy munkabírású, ügyes diplomata Friedrich von Gentz pedig szintén a politikai egyensúly és a keleti politika formálásában volt nagy hatással Metternichre. Míg az államkancellár az említett munkatársakban szakmailag és magánemberként is teljes mértékben megbízott, addig ő ugyanezt nem érezhette a császár részéről. A bel- és külpolitikai érdekek azonban olyan közös alapot teremtettek, amelyek megkövetelték a két fél szoros együttműködését. A szerző ebben a fejezetben árul el néhány dolgot Metternich politikusi fogásairól, például azt, hogy a császárral folytatott vitáiban is az arany középutat kereste, de mindig hagyott bizonyos játékteret, hogy elképzeléseit, akár kissé módosított formában, sikerre vihesse. Azt is megtudtuk, hogy bár csak a kormányzatot és a külügyeket érintő legfontosabb ügyekkel foglalkozott, rengeteget dolgozott. Arra a kérdésre, honnan van mindenre ideje, azt válaszolta, hogy nem foglalkozik olyan dolgokkal, amelyeket mások is meg tudnak oldani. A két szakaszra osztott mű valójában három részből áll össze, hiszen a történelmi háttér, majd a metternichi államelmélet és eszköztár bemutatása után a könyv utolsó nagy egysége Szerbia és Montenegró példáján a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit és korlátait teszi vizsgálat tárgyává. Mivel az osztrák törekvések bemutatásakor elkerülhetetlen a két tartomány történetének, valamint a legfontosabb európai eseményeknek a felidézése, úgy tűnhet, hogy ebben a részben az első szakasz bizonyos elemei újra jelentkeznek. A szerző részletesen megindokolja, hogy a téma alaposabb kifejtése érdekében szükség volt két konkrét helyszínt kiválasztani. Elsőként a tartományok földrajzi helyzetéből kiindulva közli, hogy ezek az Oszmán Birodalom részét képezik, lakói viszont keresztények, ám nyugati szomszédjuktól eltérően ortodox hitűek. így a feladat Metternich számára még összetettebb, de alkalmas arra — állítja a szerző —, hogy nyomon kövessük a metternichi elképzelések alapelemeinek sorsát a gyakorlatban, s ennek alapján elvégezhető Metternich Balkán-politikájának az értékelése. A választást indokolja még többek között, hogy a térség történetén jól tanulmányozható Ausztria déleurópai politikájának két legfontosabb eleme: Bécs oroszellenes irányultsága, valamint az osztrák és orosz „Európa"-politika közötti különbség. A térségbe irányuló osztrák tervek célja egyértelmű: olyan fejlődési politikát tárni a két kis nép elé, amely hozzájárul az európai béke biztosításához. A szerző bemutatja, hogy milyen sokirányú és sokrétegű előkészítő munka előzte meg a Szerbia számára kidolgozott, 1810-ben előterjesztett alkotmánytervezetet. Az egyik legfontosabb vezérfonal az volt, hogy a bécsi kormány úgy próbáljon Szerbiának megfelelő feltételeket biztosítani, hogy ne sérüljön az Oszmán Birodalom status quója. Tischler többször hangsúlyozza, hogy Bécs mindkét esetben olyan régiót támogat, amely Törökország része. Metternich a fejlődési és civilizálási folyamatot békés, rendezett ütemű átmenetnek szánta, kerülve a konfliktusok kockázatát. Tischler ezen a ponton a metternichi elmélet másik fontos alapelemére irányítja a figyelmet, amikor a szabadság és a fejlődés kölcsönhatásáról ír. Az államkancellár azt a veszélyt igyekezett kiküszöbölni, ami a szabadság mértéke és a fejlődés üteme