Századok – 2002

Dokumentumok - Spira György: Egy ajánlat az újvilágba készülő Kossuth elveszejtésére IV/927

928 SPIRA GYÖRGY szerte több okot láthattak arra, hogy bitófára juttassák Kossuthot, aki lelke és legfőbb szervezője volt annak a szívós ellenállásnak, amelyet a honvédsereg csaknem egy éven át fejtett ki a Magyarországra rontó császári csapatok ellenében (а % szabadságharc végső szakaszában pedig a császáriak segítségére kelő orosz haderővel szemben is), s közben, áprilisban maga kezdeményezte a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország teljes függetlenségének a kikiáltását. Felix Schwarzenberg herceg osztrák miniszterelnök és külügyminiszter ezért még augusztusban arra utasította az isztambuli osztrák internunciust, Bartolomáus Stürmer grófot, hogy — a korábbi osztrák-török megállapodások ilyen esetekre vonatkoztatható pontjaira hivatkozva — követelje a török kormányzattól a menekültek hazazsuppolását, illetve azt, hogy adják át őket a Török Birodalom területén tevékenykedő osztrák konzulátusok valamelyikének, minthogy ezek — a szóban forgó megállapodások értelmében — jogosultak voltak bírói hatalmat gyakorolni a török földön tartózkodó Habsburg-alattvalók fölött, s követelje azt is, hogy amíg e rebellisek kiszolgáltatása meg nem történik, addig is helyezzék el őket szigorú őrizet alatt valahol Anatóliában, azaz olyan a számukra ideiglenes menedékhelyekként megjelölt bulgáriai városoknál jóval messzebb fekvő ponton, ahol már csak a távolság miatt is nehezebben tudnának újabb Habsburg-ellenes felforgató tevékenység kibontakoztatásába kezdeni. Es Stürmer eleget is tett az utasításnak: nemcsak a török külügyeket irányító haricie naziri, Ah pasa előtt tolmácsolta az osztrák kormány kívánságait, hanem a díván élén álló ba§ vekil, Re§id pasa előtt is, sőt ezekkel a kívánságokkal magát a padisahot, Abdul Mecid szultánt szintén felkereste. S fellépésének súlyát növelte, hogy Oroszország, amely a nyári hónapokban egy hatalmas segélyhad Magyarországra küldésével döntő módon hozzájárult a magyar szabadságharc eltiprásához, most is Ausztria hű szövetségeseként járt el: az orosz kancellár, Carl Robert Nesselrode gróf már augusztus 25-én arra utasította Vlagyimir Pavlovics Tyitov isztambuli orosz nagykövetet, hogy követve az osztrák internuncius példáját, ő meg követelje a Portától azoknak a magyar szabadságharchoz csatlakozott s az összeomlás után török területre menekült lengyeleknek a kiadását, akik a cár alattvalói, majd másnap, 26-án maga Miklós cár is jónak látta levelet intézni a szultánhoz s ebben saját nevében is megismételte ezt a követelést, a levelet továbbító főhadsegédjének, Lew Radziwill herceg tábornoknak pedig meghagyta, hogy két napnál tovább ne várjon a válaszra s adja értésükre török tárgyalófeleinek, hogy egyértelműen igenlő vagy elutasító választ igényel és, ha időben megszülető válasz nélkül lesz kénytelen hazatérni, azt uralkodója elutasító válasszal felérőnek fogja tekinteni. A padisah és a díván azonban nem sietett válaszolni, s amikor végül mégis válaszolt a menekültek kiadását szorgalmazó két szövetségesnek, a válasz kereken elutasította azt az igényt, hogy a szultán védelmében bízók közül bárkit is kiszolgáltassanak üldözőinek; a díván legfeljebb abba volt hajlandó belemenni, hogy az olyan emigránsok számára, akik — mint kivált Kossuth — nagyobb szerepet játszottak a magyar szabadságharcban, a Habsburg-birodalomtól távolabb fekvő Anatolia egyik városában, Kütahyában jelöljenek ki kényszerlakóhelyet. S hogy miért nem hajlandóak eleget tenni a kiadatási követelésnek, azt — mivel Törökország ekkor már a modernizálódás útján járt — ez esetben nem úgy indokolták, ahogyan