Századok – 2002

Krónika - Pach Zsigmond Pál (1919–2001) (Gunst Péter) III/730

KRÓNIKA 733 oktatói feladatait a Közgazdaságtudományi Egyetemen, s különféle társadalmi intézményekben is szerepet vállalt. A Történettudományi Intézet igazgatójaként a fő kezdeményezője volt annak a magyar történelmi összefoglalásnak, amely arra volt hivatott, hogy a megelőző évtizedekben az 1956 után megújult magas színvonalú kutatási eredmények reprezentatív összefoglalásaként új áttekintést nyújtson Magyarország történetéről. A „Magyarország története tíz kötetben" címen (valójában minden kötet két, ún. „félkötetből" áll) elindított sorozat szerkesztőbizottságának vezetőjeként minden megjelent köteten megtalálhatjuk a keze nyomát. (A III. kötet számára az európai fejlődés nagyívű áttekintését ő készítette.) Azokból a vitákból, amelyek az egyes kötetek kéziratai kapcsán kialakultak, nem egy újabb tanulmány született az ő tollából is. 1967 után fokozatosan sor került néhány olyan kiemelkedő történetíró bevonására a Történettudományi Intézet tevékenységébe, akiket 1956 előtt félreállítottak, vagy eltávolítottak a történettudományból, s több olyan személyiség bevonására is, akik 1956 után kerültek hasonló helyzetbe. Mint az intézet igazgatójának, meghatározó szerepe volt ebben a folyamatban, amely egyúttal lehetővé tette számára is, hogy 1956 előtti hibáiból néhányat jóvá tegyen. S a belső ellenzéknek az 1980-as években mind erősebbé váló működését is megtűrte néhány intézeti munkatárstól, pontosabban sokszor a védelmébe vette őket, ha fölöttes szervek az eltávolításukat követelték. Szabó Miklós pályafutása ennek egyik jellemző példája. 1985-ben lemondott az intézet igazgatói posztjáról, s kutató professzorként dolgozott tovább. Még az 1970-es évektől kezdték foglalkoztatni a levantei kereskedelem, majd valamivel később a magyarországi posztóipar 15-17. századi fejlődésének kérdései. Publikációiból következtetve szinte párhuzamosan dolgozta be magát mind mélyebbre ezekbe a témakörökbe. Láthatóan még mindig foglalkoztatták az eredeti tőkefelhalmozásról 1952-ben megjelentetett könyvében felvetett kérdések, amelyeknek ezek a témák egy-egy aspektusát képezik. Most már természetesen más alapokon, a korábbiaknál sokkal szélesebb eredeti forrásbázis alapján, a magyarországi gazdasági fejlődés sajátos vonásainak erőteljes figyelembevételével dolgozott. 1985 után egyre több cikk jelent meg tőle ezekből a tárgykörökből. Az utolsó ilyen írását úgyszólván a halála előtti napon kaptam kézhez tőle (megjelent az Agrártörténeti Szemle 2000. évi 3—4. számában). Kivételes intelligenciájú történettudóst vesztettünk a halálával. Most, öszszegezve életművét, melynek számos tudományos elágazásáról említés sem történhetett, látni igazán, milyen ragyogóan egyesült benne a minuciózus kutatói véna, a szinte egy-egy téglának tetsző kis kérdések aprólékos feldolgozása, amelyeknek segítségével készülhetett volna el az épület, a hatalmas ívű áttekintési készséggel, az elméleti kérdések iránti rendkívüli érzékenységgel, aminek a segítségével alkothatta volna meg az épület tervrajzát. Az ilyen munkák elkerülhetetlenül befejezetlenek maradnak, az ő esetében az a fájdalmas, hogy tudományos működésének évtizedeiben idejének nagy részét tudományszervezési kérdések, a Történettudományi Intézet irányítása kötötte le, s mert feladatait minden tekin-