Századok – 2002

Krónika - Pach Zsigmond Pál (1919–2001) (Gunst Péter) III/730

KRÓNIKA Pach Zsigmond Pál (1919-2001) 2001. szeptember 10-én, életének 82. évében, rövid szenvedés után elhunyt Pach Zsigmond Pál, a második világháború utáni magyar történettudomány kimagasló személyisége. Az 5 évtizedet meghaladó tudományos és tudományszervező tevékenysége több tekintetben is meghatározója volt a magyar történettudománynak. Pályájának néhány fordulója önmagában is jelzi azt a súlyt, tekintélyt, amelyet személyisége megtestesített tudományos életünkben. Nem szokás említeni, az ő esetében azonban elengedhetetlen arra utalni, hogy még gimnazista diákként országos tanulmányi versenyt nyert latinból. Elengedhetetlen, mert e nélkül a numerus clausus idején nem iratkozhatott volna be az egyetemre. Domanovszky Sándor tanítványa lett, 1943-ban védte meg doktori disszertációját az Orczy-birtokok 18. századi gazdálkodásáról. Egyetemi tanulmányait többször is megszakította a munkaszolgálat. 1943-ban óraadó tanárként került középiskolai katedrára a pesti zsidó gimnáziumban. Nem sokáig taníthatott, hamarosan újból behívták munkaszolgálatra. 1944 októberében megszökött, s a Munkács környéki erdőkben bujkálva szabadította fel a Vörös Hadsereg. Nyomatékosan hangsúlyozandó: az ő számára ez egyértelműen felszabadulás volt. 1945 február elején, már Budapesten lépett be a Magyar Kommunista Pártba. Egy ideig korábbi munkahelyén tanított, s azonnal tudományos munkába is kezdett. 1946-1948 folyamán különféle történeti témákról készített áttekintéseket a Külügyi Akadémia és a Pártfőiskola számára, s még középiskolai tanárként kezdett hozzá 1952-ben megjelent nagyobb munkájához, az eredeti tőkefelhalmozás magyarországi folyamatainak feltárásához. Hamar felfigyeltek tehetségére és elkötelezettségére. 1948-ban az Állami Pedagógiai Főiskola történelem tanszékére került, majd még ez év őszén a Magyar (később Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságtörténeti tanszékének vezetője lett egyetemi docensként, 1952-től egyetemi tanárként. Már a középiskolában magával ragadó tanár volt, sok tanítványával szerettette meg a történelmet (elég Ránki Györgyre és Berend T. Ivánra utalni), egyetemi előadásai pedig máig legendás hírűek maradtak azok körében, akik hallgathatták. 1949 őszén másodállásban az MTA újjászervezett Történettudományi Intézetének helyettes igazgatója lett, gyakorlatilag 1956 októberéig ő irányította az intézet munkáját. Mindezeken kívül éveken át tartott előadásokat az ELTE Bölcsészettudományi és Jogtudományi karán, a Pártfőiskolán, s tagja lett az MDP Központi Előadói Irodája történelmi munkaközösségének is. Természetesen különféle tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságaiban is tag volt, s hasonlóképpen tagja az Akadémia Történettudományi bizottságának. A VII. osztályos történelem tankönyv megírásáért 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1949 és 1956 között — mindezeket a pozíciókat figyelembe véve — a történettudomány egyik vezető, irányító személyisége lett. Pozícióit nem érdemtelenül szerezte. Rendkívüli munkabírása mellett hozzájárult ehhez az a filológiai igényesség és pontosság, amely mindvégig jellemző