Századok – 2002

Krónika - Pach Zsigmond Pál (1919–2001) (Gunst Péter) III/730

KRÓNIKA 731 vonása volt. Kimagasló elemző készséggel rendelkezett, emellett írásainak szinte minden mondata a Magyarországon mindig is olyannyira hiányzó elméleti képzettséget, rendszerező, szintetikus látásmódot, az egyetemes történelmi folyamatok figyelembevételét és a hazai folyamatokkal való összehasonlítás igényét sugallta. Működésének ebben a szakaszában belső konfliktusait is ezeknek a vonásoknak köszönhette. Mint a „történészfront" akkor egyik kimagasló személyisége, a korabeli politikai légkörben aligha számíthatott arra, hogy „Az eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon" c., 1952-ben megjelent könyvének mondanivalója körül nyílt, valóban tudományos vita bontakozhasson ki, ami annál sajnálatosabb, mert kiváló vitakészséggel rendelkezett. A 16-19. századdal foglalkozó történészek nagy része nem tudta elfogadni azt, hogy az eredeti tőkefelhalmozás Marx által kimutatott angliai folyamatait kívánta átültetni a magyar történetírásba. Különösen az ún. „második jobbágyság", a majorsági gazdálkodás kibontakozásának és a parasztság kisajátításának tézisét vitatták. Abban, hogy ezt a munkát úgy írta meg, ahogyan az végül több, a Századokban publikált részlet után megjelent, az elméleti problémák iránti rendkívüli fogékonysága játszott meghatározó szerepet. A történettudományban betöltött pozíciói, vezető szerepe azonban megbénította azokat, akik különféle okokból vitatkozhattak volna érvelésével. Ne felejtsük, akkoriban a történettudományban is központilag rendelték el a vitákat, meghatározott célok érdekében. A spontán vita adott esetben az „antimarxista" jelzőt hozta volna azok fejére, akik nem értettek egyet vele. A következmény az lett, hogy ő maga majd fél évtizeden át érvényesnek tekintette a könyvében foglaltakat, ugyanakkor vele egyet nem értő pályatársai bujtatva, a sorok között, szinte „suttogó propagandaként" utasították el a munkát, még azokat a részeit is, amelyeket pedig más körülmények között talán érdemes lett volna továbbgondolni. (Csupán zárójelben megjegyezve: az elmúlt évtizedek eredményei alapján nem lenne érdektelen a magyarországi tőkeképződés folyamatait újból összefoglalóan áttekinteni. О maga ezt a levantei kereskedelemről szóló írásaiban, a hazai posztóipar 16-17. századi történetére vonatkozó tanulmányaiban az 1980-as évektől új alapokon meg is kezdte.) A Sztálin halála után bekövetkezett változások, az 1953. évi kormányprogram, majd végérvényesen 1956 októbere hozták meg számára a kiábrándító eszmélést: mind politikailag, mind tudományosan tévúton járt. Ez a folyamat nem volt, az ő elkötelezettsége mellett nem is lehetett egyenes vonalú. Az 1953 november-decemberben a Századok kibővített szerkesztőbizottsági ülésének keretében lezajlott vita során adott önkritikája jelentette az első, bizonytalan lépést ebbe az irányba. Ezt követte — s itt ismét hangsúlyozni kell az elméleti problémák iránti különleges érzékenységét, s az azok kifejtését elősegítő adottságait — a Sztálin két utolsó elméleti írásában megfogalmazott hibás általánosítások elemzése. Az elméleti problémák kifejtésén túl azonban viszonylag hamar megjelenik annak felismerése, hogy a tudományos élet akkori vezetése antidemokratikus, lényegében diktatórikus volt. Az önkritikus szavak, amelyekkei elítélte annak a szúk vezető csoportnak a működését, amelyet a pártközpont kulturális és tudományos osztályát vezető Andics Erzsébet irányított, s ameiyhez Elekes Lajossal és Hanák Péterrel együtt maga is tartozott, jelzik a magára eszmélés folyamatának