Századok – 2002
Folyóiratszemle - Samerski Stefan: A német-vatikáni kapcsolatok 1939–1942 között és a lengyel területek annexiója III/727
FOLYÓIRATSZEMLE 729 nyek között elvállalta a felkínált danzig-nyugatporoszországi püspökség vezetését. Hasonlóan jártak el azoknál a püspökségeknél is, amelyeknek nagy része a szovjet megszállási területhez került. Itt azonban nem egész püspökségekről, hanem kis részekről van szó és a közös püspök nem idegen volt, hanem lengyel. XII. Pius minden bizonnyal azért egyezett bele a kinevezésbe, mert csak ideiglenes, átmeneti állapotnak tekintette, másrészt pedig minél előbb gondoskodni akart az adott terület híveiről, ehhez pedig szüksége volt egy püspökre. A látszólagos siker ellenére a németek nem tudtak a polgári közigazgatást teljesen lefedő egyházmegyéket létrehozni — Spletthez csak Danzig-Nyugat-Poroszország 80%-a tartozott. 1940-re egyre jobban kiélesedett a Vatikán és a Német Birodalom közti viszony. Míg a pápa eleinte a lengyelek érdekeit szem előtt tartva óvatos és engedékeny volt, addig Berlin egyre követelőzőbb és radikálisabb lett. A pápai feljegyzésekre, javaslatokra rendszeresen negatív válasz érkezett, megtagadták a Vatikán ellenőrzési jogát az új püspökségek felett, nem adtak ki információkat a fogságban lévő lengyel püspökökről. 1940 tavaszán megkezdődött az egyházi javak kisajátítása, májusban Splett megtiltotta a lengyel nyelvű gyónást. 1940-ben a pápa viselkedése ezen események hatására olyan mértékben megváltozott, hogy a vatikáni német követ a lengyel klérus elleni intézkedésekkel fenyegetőzött abban az esetben, ha XII. Pius az ellenséges országokhoz közeledik. 1940 végére a berlini pápai nuncius mozgástere is beszűkült — állandó ellenőrzés alatt állt. Ilyen körülmények között került 1940 tavaszán Wartheland ismét a német-vatikáni kapcsolatok középpontjába. A tartomány vezetője márciusban 13 pontban akarta szabályozni a katolikus egyház helyzetét — ez a kolostorok feloszlatását, az egyház két (német és lengyel) nemzetre szakadását és magánéletbe való visszaszorítását jelentette volna. A berlini pápai nuncius kénytelen volt engedni: a német katolikusok mellé püspöki biztosokat küldött, akiknek joguk volt nemzeti közösségeket alapítani és sok esetben rendkívüli hatalommal rendelkeztek. Orsenigo áprilisban megpróbált kapcsolatot teremteni a belügyminisztériummal, a diplomáciai csatornák azonban ekkorra már szinte teljesen befagytak és az egyházi ügyek irányítása is átkerült a kerületi vezetőséghez. 1940 októberében a Szentszék úgy döntött, hogy a Birodalom egyházpolitikájának ellensúlyozására apostoli megbízottakat küld a német katolikusok mellé. A lengyel katolikusok mellé csak később neveztek ki megbízottat, ez a küldetés azonban formálisnak bizonyult, hiszen a szükséges feltételek hiányában kivitelezhetetlen volt. 1941-ben tehát Wartheland körül csoportosultak a diplomáciai viták és Orsenigo még 1942-ben is szüntelenül azon fáradozott, hogy felhívja a figyelmet a térség nehéz helyzetére. Ekkorra azonban, mivel a Vatikán már nem volt hajlandó együttműködni Németországgal, a két állam közti kapcsolat mélypontra jutott. Németország nem szakította meg ugyan a diplomáciai kapcsolatot, de ezek az anyaországra korlátozódtak, a megszállt területekről és az ezekkel kapcsolatos problémákról mélyen hallgattak. A Vatikán Lengyelország német megszállása után tehát nem zárkózott el a párbeszédtől, sőt kezdetben előnyös pozícióból tárgyalt. A német sikerek azonban megváltoztatták az erőviszonyokat, így a pápa egyre hátrányosabb helyzetbe került és 1942-re formálissá vált a két fél kapcsolata. A végeredmény nem meglepő, logikusan következik egy totalitárius birodalom és egy évszázadok óta működő, emberi jogokra hivatkozó vallási intézmény találkozásából. Zeitschrift für Ostmitteleuropa-Forschung, 1998/ 47.évf./l., 1-20. о. PA A folyóiratszemlét összeállította: Kiss Gergely (K.G.), Kurunczi Jenő (K.J.) és Papp Anita (P.A.).
