Századok – 2002
Folyóiratszemle - Samerski Stefan: A német-vatikáni kapcsolatok 1939–1942 között és a lengyel területek annexiója III/727
728 FOLYÓIRATSZEMLE rülményekhez, így a háború alatt nem volt hivatalos vatikáni képviselet a megszállt Lengyelországban. A pápai nuncius, Filippo Cortesi a lengyel kormány kérésére 1939 szeptember 17-én elhagyta Lengyelországot, feladatait XII.Pius a berlini nunciusra, Cesare Orsenigora ruházta. Orsenigo beavatkozhatott a Vatikán által is annektáltnak elismert területek ügyeibe, a főkormányzóság azonban hatáskörén kívülre került. A berlini kormányzat már ekkor akadályozta az információk eljutását a pápai nunciushoz és Heydrich megtiltotta a két legnagyobb kerület, Danzig-Nyugat-Poroszország és Wartheland katolikus papjainak a be- ill. kiutazást. A lengyel emigrációs kormány nem ismerte el a berlini pápai nunciust, helyette Alfredo Pacinit nevezték ki diplomáciai ügyvivővé, majd miután vele megszakadt a kapcsolatuk, William Goldfrey, az angol pápai legátus vette át ezt a szerepet. A vatikáni lengyel követ, akit az emigrációs kormány is elismert, továbbra is megtarthatta tisztségét. A háború kitörése után tehát XII.Pius óvatos diplomáciát folytatott és igyekezett Berlinnel minden lehetséges konfliktust elkerülni. Erről a politikáról nemcsak a háború utáni történészek és írók folytattak heves vitákat, hanem már a kortársak is élénken bírálták. A francia vatikáni nagykövet felszólította a pápát, hogy nyilvánosan ítélje el az erőszakot és a kegyetlenséget, neves egyházi személyek pedig a semlegességi politika feladását követelték. A pápa ezzel szemben várakozó álláspontra helyezkedett és csak bizonyos kérdésekben foglalt állást Lengyelországgal kapcsolatban. A lengyelországi katolikusokra való tekintettel nem engedte meg a Német Birodalom nyilvános bírálatát, legfőbb feladatának pedig a lengyel egyház helyzetének javítását és az üldözések korlátozását tartotta. A pápai diplomácia mozgástere már ekkor is rendkívül szűk volt, így a pápa 1939. október 15-én végül a nyilvánossághoz fordult, Summi Pontificatus kezdetű enciklikájában pedig a kor problémáiról és ezek áthidalásáról írt általánosságban, majd felhívta a figyelmet a lengyel nép szenvedéseire. A nemzetközi közvélemény ezeket a lépéseket pozitív módon értékelte, és mérsékelte a pápával szemben támasztott követelményeket. A német birodalom számára sem volt egyszerű az egyházpolitikai kérdés. Hitler 1942 júniusában a pártközpontot jelölte ki illetékes szervként, de ezenkívül még három testületnek volt beleszólási joga az egyházügyi kérdésekbe: a Birodalmi Belügyminisztériumnak, az Egyházügyi Minisztériumnak és az egyes kerületek vezetőségének. A Belügyminisztérium hatásköre kezdettől fogva csekély volt, az Egyházügyi Minisztériumot pedig 1943-ban zárták ki véglegesen a keleti ügyekből. Tényleges hatalommal tehát a kerületi vezetőségek rendelkeztek, az ő munkájukat pedig a Gestapo támogatta, így letartóztatásokban, üldözésekben nem volt hiány. Az irányítás mellett egyéb egyházigazgatási kérdések is felmerültek. Még a rosszul informált Szentszék is tudott az óriási paphiányról, amely főleg Warthelandot sújtotta. A Vatikán, amelynek pártok fölött álló, semleges politikáját Berlin ekkor még a semleges országokhoz való közeledésként értelmezte, igyekezett elkerülni a konfliktusokat. 1939 szeptemberében azt javasolták, hogy a szomszédos német püspökségek küldjenek papokat a lengyel területekre. Berlinben erről másképp gondolkodtak és germanizációs törekvéseiknek megfelelően a lengyel püspökségeket ideiglenesen a német püspökségekhez akarták csatolni. Októberben azonban már megváltoztatták álláspontjukat és úgy határoztak, hogy a Szentszék küldjön ki német megbízottakat a paphiányban szenvedő lengyel területekre. Ezzel az intézkedéssel kettős célt valósítottak meg. Megindították a szétzilálódott, megtépázott lengyel egyház helyreállítását, amelynek szükségességét elismerték és fontosnak tartották a lakosságra gyakorolt hatását. A második és legfontosabb cél a germanizáció volt — ehhez az egész lengyel társadalmat átfogó egyháznál nem is találhattak volna jobb eszközt. Egymás után születtek a lengyel nacionalizmus elfojtását szolgáló törvények: még 1939-ben eltörölték a lengyel nyelvű szentmiséket, 1940-ben pedig betiltották a lengyel nyelvű imakönyveket. XII. Pius még ekkor is kitartott várakozó álláspontja mellett, valamint a Német Birodalom és a Vatikán közötti, akkor már minimális diplomáciai kapcsolat fenntartására törekedett. Hamarosan újabb vitás kérdés került előtérbe — Danzig-Nyugat-Poroszország püspöki székének betöltése. Berlin az új egyházmegye ügyét az egységes egyházigazgatás megvalósítására akarta felhasználni, eszközként kezelve a kinevezendő püspököt. Nem fogadták el a püspöki tanács jelöltjét, hanem rávették Rómát, hogy helyette Carl Maria Splettet, Danzig püspökét javasolja, akinek jelölése ésszerű megoldásnaktűnt. A német egyház azonban időközben Splettet a németországi Kulm püspökének is kinevezte — a Szentszék ez ellen természetesen tiltakozását fejezte ki. Splett óriási nyomás alatt állt — végül Berlinbe hivatták és tájékoztatták az üres egyházmegyében uralkodó állapotokról: már keresztelés, házasságkötés, temetés sincs. A kiszivárgó információk hatására végül a Vatikán is elismerte Splettet, aki ilyen körűimé-