Századok – 2002
Tanulmányok - Tóth István György: Ahogy Róma látott minket. Magyarország és Erdély a Propaganda jelentéseiben a 17. században III/547
AHOGY RÓMA LÁTOTT MINKET A 17. SZÁZADBAN 575 egyszer maga a jelentés is előkerül. A rendkívül fontos, de egyelőre lappangó Benlich-jelentés adatait a megtalált kivonat mellett éppen Urbano Cerrinek az egész világ misszióit tárgyaló nagy összefoglalója őrizte meg. Összegzés Francesco Ingoli és Urbano Cerri jelentései igen fontosak a magyar történetírás számára is. Kiderül belőlük, hogy a Hitterjesztés Szent Kongregációja a három részre szakadt Magyarország mindhárom tartományát, bár természetesen korántsem egyenlő mértékben, de missziós területnek tekintette. A török hódoltságban és Erdélyben az egyházi szervezetek szétesése, a „pogány" szultán, illetve az „eretnek" erdélyi fejedelem uralma miatt volt szükség a missziókra. A királyi Magyarországot pedig, akárcsak Germania protestánsok lakta tartományait, a Propaganda belső missziókkal segítette, hogy a meggyengült katolikus egyház mihamarabb talpra álljon, és a protestánsok „visszatérjenek" a római hitre, a szakadároknak tekintett görögkeletiek pedig uniójuk révén a pápa hűségére. (Bár a misszionáriusok örömmel jelentették a kereszténységen kívüli felekezetekből történt, igen ritka, szórványos áttéréseket is, akár zsidókat, akár muszlimokat kereszteltek is meg, egyik vallás hívei sem tartoztak az itt térítő misszionáriusok célpontjai közé.) A 17. századi politikai realitásokkal szöges ellentétben, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia a Propaganda számára nem a Habsburg Birodalomhoz tartozó királyi Magyarország részei voltak, hanem a nyugat-balkáni illír, azaz délszláv nagy régióé, amelybe nemcsak a szintén horvátajkú Boszniát, de Albániát és a görög szigeteket is beleértették. Erre a vidékre, az Oszmán Birodalom nyugatbalkáni tartományaiba ugyanis Rómából nem Bécsen, hanem Velencén át, nem a szárazföldön, hanem a tengeren át vezetett az út. Olyan területnek tűnt ez a Kongregáció római központjában, ahol az Oszmán Birodalom és a Velencei Köztársaság versengett egymással, azaz ahol a Propaganda az olasz és katolikus Velencén keresztül érvényesítheti a befolyását. A magyarországi török hódoltságnak, ennek a kétfelé adózó, kétfelé tartozó területnek a megítélése a misszionáriusokkal folytatott levelezésben és az ülések határozataiban egyaránt ingadozó volt: A bíborosok hol a császári Magyarország ideiglenesen megszállt területét, hol az Oszmán Birodalom északi peremét látták bennük. Míg a munkáját a nem sokkal a Propaganda megalapítása után elkészítő Ingoli — Pázmány bíboros hatására is — a hódoltságot a magyar király és magyar püspökök alá tartozó, megszállt területnek tekintette, addig Urbano Cerri hódoltság-képe már egészen más volt. Ekkor, harminc évvel a belgrádi misszióspüspökség kialakítása után, amikor a vasvári béke (1664) után a török kiűzésére a belátható jövőben nem látszott remény, a Propaganda titkára két teljesen különálló, császári és szultáni Magyarországról írt. Ez a XI. Ince pápa kúriájában a magyarországi szandzsákokról kialakított szemlélet különösen jól tükröződött egy, nem sokkal Cerri jelentése után készült feljegyzésben. 1679. január 30-án Ottoboni bíboros, a későbbi VIII. Sándor pápa, részletes memorandumot készített XI. Ince pápa számára a török által megszállt Budán kialakult áldatlan helyzetről. Ide az esztergomi érsek, Szelepcsényi György, és a belgrádi misszióspüspök helynöke,
