Századok – 2002

Krónika - Engel Pál (1938–2001) (Kubinyi András) II/523

524 KRÓNIKA minden szabad idejét az Országos Levéltárban tölthette. Itt Mályusz Elemér be­vonta a Zsigmond-kori Oklevéltár munkálataiba, és szakmailag is nevelte. Ekkor figyelt fel Zsigmond uralkodása jelentőségére, és folytatta korábbi tematikáját: a Zsigmond-kori arisztokráciával és birtokstatisztikájával foglalkozott. Kutatásai eredmé­nyét 1977-ben a „Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387— 1437)" című, az Értekezések a történettudomány köréből sorozat 83. köteteként meg­jelent könyvében dolgozta fel, amely egyrészt a korábbi történetírásnál pozitívabb képet nyújtott az uralkodói hatalomról, másrészt közölte a korszak váraira vonatkozó adatokat, így segédkönyvként a várkutatók számára is fontos munkát nyújtott. Talán túl részletesen elemeztem Engel Pál pályája első szakaszát. Az akkori viszonyokra azonban jellemző, hogy egy kiváló kutató a pálya szélére szorul, de mégis egyre inkább a középkorász szakma egyik nagy egyéniségévé válik. Ekkor jelentek meg a Történelmi Szemle 1981-es, ill. a Századok 1982-es évfolyamaiban a honor-ról szóló tanulmányai, amelyekben egy addig ismeretlen jogintézményt mutatott be. Egy ennyire ismert kutató nem maradhatott meg a pálya szélén, így rövid Országos Széchényi Könyvtárbeli kitérő után 1982-ben a Történettudomá­nyi Intézetbe került, ahol 1988-ban osztályvezető, 1991-ben igazgatóhelyettes lett. Feltűnő, hogy tudományos fokozatot csak közel ötvenévesként szerzett: 1986-ban lett a történettudomány kandidátusa. Értekezése „A nemesi társadalom a középkori Ung megyében" csak későn, 1998-ban jelent meg a Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25. köteteként. Ezzel kiterjesztette a világi ve­zetőréteg kutatását a nemességre is, és egy megye esetében bemutatta a nemesség rétegződését. Az értekezés előzményeként 1985-ben a Századokban jelentette meg a megye Zsigmond-kori település- és népességtörténeti feldolgozását. Egyik fő for­rása öt északkeleti megye (köztük Ung) 1427-ből fennmaradt kamarahaszna-ösz­szeírásai voltak. Ezeket 1989-ben adta ki az Új Történeti Tár 2. köteteként. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától már vitathatatlanul az ország vezető medievistái közé tartozott. Bevonták az egyetemi oktatásba is, tanított a Miskolci Bölcsészegyesület egyetemén, egy időben a Szegedi Egyetemen a Közép­kori Egyetemes Történeti Tanszéket vezette, valamint szemináriumokat tartott az Eötvös Collégiumban és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ezeket fő állása mellett végezte. Jó pedagógus volt, szeretett egyénenként foglalkozni te­hetséges fiatalokkal. Az viszont a magyar tudomány kára, hogy nem adatott meg neki a rendszeres egyetemi oktatás lehetősége, így nem volt módja igazi iskolát alapítani, bár az általa patronált fiatalok bizonyára — és joggal — tarthatják magukat tanítványuknak. A nyolcvanas évek második felétől — számos résztanulmány mellett — elér­kezettnek látta az időt, hogy addigi hatalmas forrásgyűjtését kiegészítve kézikönyv formában adja közre. Három ilyen munkáról van szó. Az első az 1996-ban meg­jelent Magyarország világi archontológiája 1301-1457 c. kétkötetes munka, a His­tória Könyvtár, Kronológiák, Adattárak 5. kötete. Ez a kézikönyv nem csupán az országos és megyei tisztségviselők teljes jegyzékét nyújtja a rá vonatkozó forrá­sokkal együtt, hanem mutatója genealógiai adatokat is tartalmaz, valamint közli a korszak várai és kastélyai teljes jegyzékét is. Ennek kézirata alapján kapta meg a történettudomány doktora fokozatot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom