Századok – 2002
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Kelet-Európa története (Ism.: Arday Lajos) II/515
517 TÖRTÉNETI IRODALOM i Ugyanakkor egyetérthetünk azzal a megállapítással, hogy 20. századi tapasztalatok alapján „a polgári átalakuláshoz nem tartozik hozzá szorosan a nemzeti kérdés megoldása" (144. o.). Hasonlóképpen az 1867-68-as kiegyezések (osztrák-magyar-horvát, galíciai) értékelésével: „valamiféle föderatív megoldás talán tartósabb lehetett volna, de ezt a magyar politikai elit megakadályozta. De így is, a dualista rendszer egy fél évszázadra megoldotta a térség problémáit, és lehetővé tett egy nagyarányú átalakítást, modernizációt, Kelet-Európán belül az első világháborúig a legsikeresebbet (ha ugyan lesznek majd még sikeresebbek). Az biztos, hogy a kor politikai és alkotmányos igényeinek nagyjából megfelelő rendezés volt ez, olyan, amely a másik két birodalomban a 20. század elejéig váratott magára" (152. o.). Itt két megjegyzésünk van: az 1871-es cseh trialista bővítést a bűnbaknak kikiáltott Andrássy mellett, sőt előtt a szudétanémetek, Bismarck, mi több a cári kormányzat is ellenezte, mert a legfejlettebb szláv nemzetnek a hatalomba való beemelése egyszer s mindenkorra meghiúsította volna a Monarchia szlávjainak „felszabadítására" irányuló pánszláv törekvéseket, az orosz terjeszkedést. Az 1867-68-as rendezést nálunk fél évszázados aranykor követte, ami távolról sem mondható el a cári és az ottomán birodalomról. A könyv legjobb fejezetei közé tartozik az oszmán hatalmi rendszer és az alávetettek társadalmi-vallási helyzetének leírása azzal a megállapítással, hogy a millet-rendszer a vallásból következő bizonyos etnikai autonómiát biztosított a birodalom keresztény és szefárd zsidó népességének. Ugyanez vonatkozik a Monarchia lakosságának társadalmi-nemzetiségi-vallási rétegzettségét, valamint az állam- és nemzetépítés folyamatát bemutató részekre. „A ciszlajtán kormányzat az egyes etnikumok egyenjogúságának az alapján állt. Ebbe beletartozott a nyelv szabad használata, az anyanyelvi közoktatás az alapfokú oktatásban, a sajtó megjelenési lehetősége az etnikum nyelvén, a két- vagy többnyelvű utcai feliratok." Mindez kevéssé emlékeztet a „népek börtönére". Magyarországon elismerték a horvát nemzetet, míg „a többi nemzetiség az egységes magyar politikai nemzet egyenrangú tagjának számított ahogy azt az 1868: 44. tc. megfogalmazta. Az állampolgárok egyenjogú tagok, egy államnemzet tagjai. Ez azt jelenti, amit manapság minden állam saját polgáraival szemben alapelvnek tart, etnikai hovatartozás helyett tehát az állampolgárság az irányadó. S ha ez a 20. század végén így van, akkor a Monarchiát voltaképpen nagyon is modern államnak kell tartanunk." (182. o.) Hozzátehetjük, hogy a jelenlegi spanyol alkotmány politikai nemzet-fogalma megegyezik a dualizmus-kori magyaréval. 1907-ben a birodalom nyugati felében bevezették az általános választójogot; a császár megkapta a „tiszteletbeli szociáldemokrata" címet. „A magyar országgyűlés éppen a nemzetiségi kérdés miatt nem volt hajlandó az általános választójog megadására, hiszen akkor a képviselők fele netán nem magyar lett volna, (s ez az) uralkodó elit számára elképzelhetetlen volt." (180. o.) S ez nemcsak a nemzetiségi vezetők elidegenedéséhez vezetett, de közvetetten Kun Béla hatalomátvételéhez is, mert kirekesztette a Szociáldemokrata Pártot a felelős parlamenti-kormányzati munkából. Egyetérthetünk azzal is, hogy a két világháború, melyet csak egy látszatbéke választ el egymástól, véletlenül tört ki térségünkben, mert a feloldhatatlan ellentét Nyugaton alakult ki, főként az irracionális és agresszív német magatartás miatt. S itt egyik háború után sincsenek győztesek és vesztesek: „egész Kelet-Európa a legyőzöttek szintjén helyezkedett el." (216. о.) A kisantant pedig „kifejezetten a Magyarország területéből részesedett hatalmak egyesülése volt, egyértelműen a megszerzett területek biztosítása érdekében." (232. o.) A szerző számos példával bizonyítja, hogy a sztálini szovjet állam - mely kötelező modellnek számított a „létező szocializmus" (Brezsnyev „zseniális újítása") országaiban is, bizánci alapokon épült, és sok vonásában a cári önkényuralom élt tovább. Az állam mindenhatósága, a személyi kultusz, az ortodox egyház alávetettsége mongol-tatár és oszmán örökség is. Ideológiájában tovább él a Nyugat-ellenesség, az orosz messianizmus és nacionalizmus („az orosz messianizmus dekrisztianizált változata" 303. o.) gyakorlatában az orosz nyelv uralkodó szerepe, oroszok telepítése a nem-orosz peremvidékekre. (így emelkedett 1989-re Lettországban a szlávok — oroszok, fehéroroszok, ukránok — részaránya 42%ra, Észtországban 35%-ra, Kazahsztánban pedig a relatív többséget jelentő 44%-ra.) A korszerű katonai közép- és főiskolák létesítésével (1874.) indult meg az a folyamat, amely a legkiválóbbakat a legjobban fizető és megbecsült katonai-biztonsági-kutatói pályákra vitte. A faluközösségben élők nem távozhattak végleg, a belföldi utazáshoz is útlevél kellett; a pravoszláv vallásból büntetés terhe alatt sem lehetett áttérni - ez a tiszta Tan birtokában lévő uralkodó párt pozíciójának előképe. Már az Orosz Birodalom is — hangsúlyozottan — a viiág 1/6-ára terjedt ki, és az egyik cári pénzügyminiszter mondása: „inkább éhen halunk, de exportálunk" (164. o.) óhatatlanul is az 1920-30-as évek nagy éhínségeire emlékeztet.
