Századok – 2002

Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Kelet-Európa története (Ism.: Arday Lajos) II/515

516 TÖRTÉNETI IRODALOM i felidézve a civilizációk összecsapásának lehetőségét. Bán Imre és Julow Viktor előadásai arról (is) szóltak, hogy az egységes (nyugat-) európai fejlődés jellemzői a lovagi eszmény, a humanizmus és a katolikus egyházat megújítani kívánó protestantizmus - ezen és az utolsó gótikus templomon túl kezdődik Kelet-Európa és a Balkán. Államhatárokkal szemléltetve: a lovagrendi-svéd-porosz-osztrák-magyar határtól keletre és délre. S ha ez így van, akkor a niederhauseri Nyugat-Kelet-Európa nem Kelet-, hanem Nyugat-Európa alrégiója; amely tagadhatatlanul el van maradva a 16-19. században a világfejlődés motorjaként működő központtól, a Rajnától nyugatra. A Baltikumtól az Adriáig texjedő térség tehát átmeneti terület, fő vonásaiban nyugati, de külső erők, keletről jött támadók-hódítók (oszmán-törökök, oroszok) hatására időnként kelet felé „visszahajolva kettősarculatú régió"-vá lett Szűcs Jenő szerint. Ő ezt Közép-Kelet-Európának nevezte, de angolul East-Central Europe-nak, s mi ezt a Kelet-Közép-Európa meghatározást tartjuk a legkifejezőbbnek. Miért? Van Nyugat-Közép-Európa is? Igen, s az nagyjából egybeesik a német nyelvterülettel, a Rajnától a Lajtáig, Morváig és (1945. után) az Oderáig. A térségünket Kelet-Közép-Európaként definiálók tábora igen népes, Haleckivel indulóan Sugar, Schöpflin, Hanák, Berend, Ránki, Romsics, Herczegh, Gierowski, Vogel, Kundera, Konrád és Havel; az utóbbiak Közép-Európát az Osztrák-Magyar Monarchiával azonosítják. Az amerikai és a brit külügyminisztérium szakított a korábbi, szűkebb térségünket (is) magába foglaló Kelet-Európa megnevezéssel, és jelenlegi állásfoglalásuk szerint a Balti, a Fekete- és az Adriai tenger, illetve a Németország és a FÁK (Belarusz, Ukrajna) közötti terület hivatalos szóhasználatukban (Kelet) Közép-Európa. Bárhol is húzzuk meg (Kelet-)Közép-Európa határait, egy bizonyos: átmeneti, köztes régió a német és az orosz nyelvterület között - ezt fejezi ki a német Zwischeneuropa (bár a német szakirodalomban a Südosteuropa is elterjedt) és az angol The Lands Between. A képet árnyalja, hogy a Baltikum szintén átmeneti övezet, Közép-Kelet-és Észak-Európa találkozásánál (Herczegh ezért is sorolja Skandináviához.) Földrajz, történelem és a vallási megoszlás alapján Litvánia inkább közép-európai jellegű (de Riga is az!), míg Észtországban a finn-svéd hatás érvényesül, de a 200 éves orosz/szovjet uralom is maradandó nyomokat hagyott, elsősorban a népesség etnikai összetételében. A balkáni alrégióval — Romsicsnál Dél-Kelet-Európa — nincs probléma. Bizánc és az ortodoxia máig érvényesülő hatása, az összetartozás érzése, amely nemcsak a szlávoknál, hanem a görögöknél is jelen van, a román területek többszöri, Besszarábia-Moldávia esetében tartós orosz/szovjet megszállása, a bolgárok és szerbek hagyományos oroszorientációja és barátsága sok és erős szállal köti a tulajdonképpeni Kelet-Európához. A hármas felosztással tehát egyetérthetünk; fenntartva véleményünket szűkebb térségünk hovatartozását illetően hallgassuk a tudós szerzőt, hogyan látja, láttatja ő Európa keleti felét a (nyugat)római és az orosz-szovjet birodalom bukása közötti másfél évezredben. A „tudós" jelző itt nem csupán az akadémikusokat megillető tisztelet kifejezése: mivel a nagy világnyelvek mellett az összes szláv nyelv ismerője, és sok évtizedes oktató és kutató tevékenysége e térségre irányult, annak — és tegyük hozzá elöljáróban — nemzeti-kisebbségi viszonyainak világviszonylatban is kiemelkedő és elismert szakértője. A számtalan alapos és lényeget megragadó ismertetés közül kiemelkedik a lengyel-litván állam kialakulása és belső viszonyai, az orosz teokratikus, majd felvilágosodott abszolutizmus jellemzői, az állam/uralkodó és az egyház viszonya, a társadalmi rétegezettség, az állami-helyi közigazgatás felépítése, a reformokat túlélő paternalizmus. A lengyel-litván és az orosz fejlődés sok hasonlósága, a mezővárosok, a marginális csoportok, a kozákok-hajdúk és a manufaktúrák kialakulásának az egész térségre kiterjedő volta már-már meggyőzi az olvasót, hogy egy egységes fejlődési folyamatról van szó, egy nagy régión belül. Napóleon és Hitler armadáinak vereségéhez hozzájárult, hogy egyik hódító sem merte bevetni a parasztok felszabadításának és földhöz juttatásának „csodafegyverét", jóllehet „a franciák már kinyomtatott röpcédulákat hoztak magukkal, ezeken meghirdették a jobbágyok felszabadítását a földesúri hatalom alól" (113. o.). A 18. század végén - 19. század elején ugyanannak a két fő célnak az elérésére ébresztették a nemzeteket, mozgósították az erőket, mint a soknemzetiségű birodalmak bukásakor és napjainkban, a rendszerváltással: gazdasági-társadalmi modernizáció, polgárosodás, felzárkózás (Nyugat)Európához és a nemzeti függetlenség kivívása, nemzetállamok létrehozása, s mindezt angol és francia mintára. A nemzeti megújulás és reformok két szakasza, a nyelvi-kulturális és a politikai időben ugyan egymást követi, de átfedések is vannak: az 1790-es temesvári kongresszusukon a szerb egyházi és világi vezetők már területi autonómiát követelnek, saját szerb Vajdaságot. (Ezért nem sikerül velük megegyezni 1848. áprilisában sem.)