Századok – 2002
Közlemények - Mesterházy Károly: Dunántúl a 10. században II/327
328 MESTERHÁZY KÁROLY az itt talált, főleg szláv népség nyugszik.3 Ezen a rendszeren belül gondolkodtak egészen 1959-ig, ill. 1962-ig, miközben a lelőhelyek száma sokszorosára növekedett. A „Dunántúl-jelenség" első megfogalmazója László Gyula volt. Számára természetesen még nem ebben a formájában tűnt fel, hanem az avar és honfoglaló magyar településtömbök egymás mellettiségét vette észre. A Dunántúlon a Győr-Budapest-Székesfehérvár háromszögben akkoriban nem talált avar temetőket, viszont azt tapasztalta, hogy a honfoglaló magyarok kétségtelenül megszállták a területet. Megfigyelését úgy általánosította, hogy ahol nincsenek honfoglaló magyar leletek, ott a továbbélő avar lakosság szállásaival kell számolni. Ebből a megfigyelésből nőtt ki később a kettős honfoglalás elmélete, pedig akkor már tudni lehetett, hogy nemcsak a lovassírokban nyugodtak magyarok a 10. században, hanem szegény magyarok is éltek, nem is kevesen. László Gyula számára a szegényes, előbb szlávnak mondott temetők népessége még az 1980-as években is kérdéses maradt. Ebben a hitében főleg Lipták Pál embertani kutatásai erősítették, aki a késő avar kori és a kora Árpád-kori szegényes temetők népességének embertani alkatát azonosnak találta. Ezért aztán a szegényes temetőket a késő avar lakosság leszármazottainak tartotta kimondatlanul is. A honfoglaló leletanyagot főleg a Dunántúl belsejében hiányolta, miközben szerinte is éppen ott jeleztek sűrű megszállást az írott források. Ennek okaként részben a kutatatlanságra gondolt. Másrészt felvetette, hogy talán a Megyer törzs népei másként öltözködtek, s ezért hiányzik a gazdag ruhadíszítés a sírokból. Ennek ellentételeként viszont azt tapasztalta, hogy éppen a Dunántúlon vannak meg palmettás kőfaragványaink.4 Később persze ez az észrevétel is okafogyottá vált, mert palmettás kövek a nagyecsed-sárvári monostor (Szatmár m.) és a délvidéki Dombó (Rakovác) ásatásán is előkerültek.5 A második világháború után, és főleg az 1950-es évek elején, amikor a „szláv" teória a virágkorát élte, próbált meg Fehér Géza magyarázatot találni a két nagytájon mutatkozó eltérésekre. Az elgondolás éppoly ellentmondásosra sikeredett, mint amilyen a korszak volt. Fehér G. szerint, aki a zalavári Karoling központ ásatását vezette, s ezáltal rálátása volt a szláv temetők emlékeire is, úgy találta, hogy míg a Dunántúlon a pásztorkodó életmódot folytató magyarok temetői kicsinyek, addig a földműves szláv telepek nagyok, temetőik több száz sírósak. Az Alföldön viszont éppen megfordítva képzelte el a helyzetet: ott éppen a szláv telepek és temetőik a kicsik, és a magyarok települései és temetői lennének a nagyobbak. A dunántúli népességi viszonyokat a székesfehérvári 10-11. századi temetők példáján mutatta be, az alföldieket a hódmezővásárhely-kopáncsi és szentes-szentlászlói temetők különböző sírcsoportjai alapján. Az etnikum meghatározására döntően két bronz ékszer előfordulása szolgált: ahol az állatfejes karperec és az S végű hajkarika megtalálható, ott szlávokkal kell számolni. Fehér Géza egységben látta az S végű hajkarika használati idejét, amely valójában már a késő 3 1920-tól, ill. 1933-tól Jan Eisner nyomán teljesen általános lett a szegényes temetőket egyik lelőhelyükről, Bijelo brdoról Bijelo brdo kultúrának nevezni. Etnikumának meghatározásában magyar oldalról sem volt ellenvélemény. Eisner, Jan: Slovensko v pravéku. Bratislava, 1933. 261. 4 László Gyula: A magyar őstörténet régészetéről. MTAK II. 1954. 463. U.ő.\ Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. Budapest, 1961. 12.; U.ő.: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944. 67-68. 5 Magyar Kálmán: A nagyecsed-sárvári^ palmettás kövek. Művészet, 1978:5. 32-35.; Nagy Sándor: Dombó, középkori monostor és erőd. Újvidék, 1987.
