Századok – 2002

Tanulmányok - Csukovits Enikő: Bűn és bűnhődés. Vezeklő zarándoklatok a középkori Magyarországon II/303

304 CSUKOVITS ENIKŐ retében Rómába indult, hogy feloldozást kapjon. Az ott kiszabott penitenciát azonban nem érezte elegendőnek, ezért az előírt vezeklés kiegészítésére előbb gyalogszerrel — „pedig mindig kitűnő lovakon szokott utazni" — Compostelába zarándokolt, majd az onnan kétnapi járás távolságra fekvő Finisterre-i Szűz Mária egyház mellett öt hónapon át, csupán kenyéren és vízen élve remetéskedett, végül elhatározta, hogy meglátogatja Szent Patrik földjét „a világ végén vagyis Írországban". A jó erőben lévő, ekkor körülbelül 24 éves lovag magát nem kímélve végiggyalogolt Navarrán, Gascogne-on, Franciaországon és Anglián, végül szerencsésen megérkezett Írországba. Ott megszerezte a szükséges egyházi engedélyeket, az előírásoknak megfelelően meggyónt, elvégezte a feloldozáskor reá kiszabott vezeklést, majd 15 napon keresztül újra csak kenyeret és vizet fogyasztva böjtölt. Megpróbáltatásai még mindig nem értek véget: öt napon át reggel és este halotti zsolozsmát mondtak érte, úgy, mintha már meghalt volna. Végül a vezeklők előírásos öltözetében, egymás fölé öltött három fehér ingben, öv nélkül, mezítláb és fedetlen fővel, kezében Szent Patrik híres kereszt-ereklyéjével leszállhatott Szent Patrik Purgatóriumába.4

Ott látomásai hatására végre megtalálta háborgó lelke békéjét, és egyben majdnem a hit vértanújává is vált: a barlang előtt kijövetelére váró hívek megrohanták, letépték valamennyi ruháját - teste épségét az azonnali ereklyévé válástól csak a jelenlévő király közbeavatkozása mentette meg.5

Krizsafán fia György pokoljárása sajátos színt képvisel a magyar zarándoklatok sorában: bűne — hogy katonai hatáskörében „kissé" keménykezűnek bizonyult — királya szemében akár erény is lehetett; arról, hogy tetteiért vezekelnie kell, és magának a vezeklésnek a módjáról egyaránt maga döntött. Nagy Lajos apuliai kapitánya azonban korántsem az egyetlen olyan magyar volt, aki bűneire bocsánatot keresve járta Európa zarándokútjait. A forrásainkból megismert többi vezeklő számára azonban nem volt választás: számukra a zarándokút előírás volt, amelynek célját és az utazás megvalósításának módját egyaránt megszabták. A vezeklő vagy engesztelő zarándoklatok — amelyek a középkori peregrinációk jól elkülöníthető csoportját alkották — első említései a 6-7. századi ír bűnbánati kézikönyvekben maradtak fenn. Ezeknek az utaknak még nem volt konkrét célja, a büntetést tulajdonképpen az jelentette, hogy a vezeklőnek el kellett hagynia jól ismert környezetét a számos veszélyt tartogató ismeretlenért. A 9. századtól az útnak indulók már nem kényszerültek céltalan bolyongásra: utazásuk célja valamelyik kegyhely lett, mivel úgy vélték, hogy az ott tisztelt szentek közbe tudnak járni a bűnök elengedésénél. Elsőként Róma iratkozott fel a poenitentialék lapjaira, Jeruzsálem kissé később követte. A végcélként megjelölt kegyhelyek száma évszázadról-évszázadra gyarapodott, a középkor végén számuk már megközelíthette a fél ezret. A koraközépkori vezeklők — legalábbis a legendák, krónikák feljegyzései szerint — gyakran emberfeletti megpróbáltatásokat is elviseltek, csak hogy bűnük terhétől megszabaduljanak. Egy bizonyos Fromund nevű frank előkelőnek és fivérének, akik megölték a nagybátyjukat, a 9. században vezeklésül vasat viselve kellett zarándokolni. Előbb Rómába, majd Jeruzsálembe 4 Szent Patrik írországi Purgatóriumának jelentőségét, szerepét — a Purgatórium-fogalom kialakulásáról írt alapvető munkájában — szélesebb körben tekinti át Jacques le Goff : La naissance du Purgatoire. Gallimard, 1981. 5 Tar Lőrinc 37-217.