Századok – 2002
Műhely - Mohácsi Gergely: Testkultusz és tömegtársadalom. A budapesti strandfürdők alapításának rövid története VI/1471
1472 MOHÁCSI GERGELY (1846.) A Nemzeti Újság rövid beszámolója szerint a budai Hajóhídfő melletti ló- és ököritatóknál az arra kószáló budai polgárokban nagy megrökönyödést váltott ki a szabad Dunában meztelenül fürdőző suhancok látványa. „Tegnapelőtt a Dunaparton sétálánk a sóház körül, ahol is csodálkozva kelle tapasztalnunk, miszerint nyilvános botrányára a sétálóknak, szemérem nélküli vén kamaszok nemcsak a Dunában fürödtek mezítelenül, hanem a parton hoszszában óra negyedig is elkergetik egymást mindkét nemű apró gyermekek közt anélkül, hogy az illető hatóság e tekintetben már valahára annyi felszólalások után erélyesen intézkednék. Pedig ha valami, tehát e baromiság csakugyan megérdemlené, hogy attilás rendőreink magyar buzgalommal sietnének e szeméremsértő dunaparti társalgást megszüntetni"3 A „magyar buzgalommal" kifakadó cikkíró továbbiakban kifejti, hogy az ilyen veszélyes és közbotrányos viselkedésen csak az erkölcsi és fizikai népnevelés segíthet, mely által a neveletlen sokaság kulturált tömeggé válhatna. Ez a rövid történet talán nem tipikus, mindenestre példaértékű. A testüket lehető legkülönfélébb módokon elrejteni igyekvő, polgárosodó (vagy polgárosodni vágyó) középrétegek és a szegény városlakók közötti áthidalhatatlan kulturális és társadalmi szakadékot jeleníti meg. Az eltérő fürdési szokások és a testhasználat különböző módjai nemcsak feltárják e különbségeket, hanem mélyen a testi diszpozíciókba ágyazottan termelik újra azokat. (1939.) Nyár van. Kánikula. A jómódúak természetesen szívesen utaznak külföldre vagy magyarországi üdülőhelyekre. De Budapesten — főként az elmúlt tíz év alatt — sorra épültek a strandfürdők, ahová a nagyváros lakói tömegesen menekülhetnek a hőség elől. Van, akit munkája köt a városhoz, van, akit nyomora és olyanok is akadnak, akik vagyonuk miatt kénytelenek itthon maradni. Egy valami azonban közös mindannyiukban. Ha meleg van, strandra járnak. Gyakran egészen különböző emberek egy helyre, és ez természetesen időről-időre a különbözőség konfliktusainak a forrása lehet - a strandfürdőkön. A Palatínus igazgatója és külügyminisztériumi osztálytanácsos, Hajós Kálmán szerint a strandolok három legkellemetlenebb fajtája sorrendben a következő: (1) akik kirakják ebédjüket a homokba; (2) akik pesti Herkulesnek képzelve magukat, legombolják trikójukat és (3) akik úgy dobálják labdáikat, hogy az mindig egy idegent talál el4 . Akik strandra járnak, kénytelenek nap mint nap szembesülni azzal a ténnyel, hogy az embere különfélék és különféleképpen használják a testüket: másképp esznek, másképp öltözködnek és másképp sportolnak. Ifjabb Mellinger Oszkár a következő panasszal fordult 1939 nyarán a strandfürdő igazgatóságához: „Közlöm Önökkel, hogy a hullámmedence mellett elterülő nagy réten pihenő strandolok állandóan veszélyeztetve vannak a naponkint ott futballozó 30 főből álló fiatal ember seregétől, mert az ott futbalozók [!] a szerteszét fekvő legyektől és rovaroktól megfertőzött ételmaradékok között a már több ízben megfertőzött piszkos fű között több ezerszer guruló és sokszorosan fertőzött piszkos futball labdát az ott pihenőkhöz, bár akaratlanul, de több ízben közébük rúgják. 3 Nemzeti Újság, 1846. június 23. 340. 4 Incze Sándor (szerk.): Strandszínházi Élet, Színházi Élet 1927, 16 évf. 31.sz. 20-25.
