Századok – 2002
Tanulmányok - Cieger András: A számok szorításában. Lónyay Menyhért pénzügyminisztersége (1867–1870) VI/1295
LÓNYAY MENYHÉRT PÉNZÜGYMINISZTERSÉGE (1867-1870) 1307 Pulszky Ferenc kormánypárti képviselő, a Nemzeti Múzeum igazgatója ugyancsak többletforrást igyekezett szerezni intézménye számára. Visszaemlékezése szerint egy nagy értékű ásványgyűjteményt kívánt megvásárolni a múzeumnak. Először Eötvöshöz fordult, aki azonban az akkori közoktatási állapotokra hivatkozva fényűzésnek ítélte az ilyen kiadásokat. Pulszky ezek után Lónyayhoz ment, aki elvben támogatásáról biztosította őt és a költségvetés elkészítéséért felelős Gránzensteinhez utasította. „Gránzenstein őszintén bevallotta, hogy neki utasítása van, mely szerint bárki jönne is a miniszter részéről s követelne valami változást az előirányzatban, azt egyszerűen tagadja meg, mondja, hogy ez már ki van nyomva, hogy minden további változtatás lehetetlen, — a miniszter így kerüli ki a megtagadás kellemetlenségét" — folytatta Pulszky a történet elbeszélését. Végül a befolyásos honatya a pénzügyi bizottság tagjaival szövetkezve a miniszter ellenében is érvényesíteni tudta akaratát, így ez a tétel bekerült a költségvetésbe.42 Fontos hangsúlyozni, hogy az itt bemutatott belső viták ellenére, a kormány kifelé ekkor még egységesnek tűnt. Lónyay sem az 1868-as, sem az 1869-es költségvetés képviselőházi tárgyalása során nem utalt az ellentétekre, sőt felszólalásaiban védelmébe vette a kiadásokat. 2. Az állami bevételek növelése A takarékoskodáson kívül az általános közteherviselés megvalósítása is fontos elemét képezte Lónyay koncepciójának. Az adómegtagadás ugyanis jelentős mértékű bevételkiesést jelentett az állam számára. Egy interpellációra válaszolva Lónyay elmondta, hogy például Szabadka városa egymaga 600 ezer forintnyi adóhátralékot halmozott fel 1869 nyaráig.4 3 A pénzügyigazgatóságok fennmaradt jelentéseikben az adómegtagadást több okra vezették vissza. Egyrészt az ellenzék kiegyezés elleni izgatásával magyarázták a jelenséget. Nincs terünk bemutatni azokat a változatos — a parlament falain kívüli — eszközöket (demokrata-körök, sajtócikkek, megyei határozatok, stb.), amelyeken keresztül az ellenzék (különösen a szélbal) 1867-68 folyamán igyekezett bebizonyítani a kiegyezéses rendszer életképtelenségét. Eszköztáruk egyik kelléke az állami adók beszedésének megnehezítése volt. Mindez összekapcsolódott a lakosság intézményellenes felfogásával. A pénzügyi jelentések szinte kivétel nélkül kiemelték a passzív ellenállás régi hagyományát. 1867 után a hatalomra került liberálisok ugyan az abszolutizmus intézményi struktúráját igyekeztek minél hamarabb felszámolni, ám a fejekben a kormányzatról, a központi hatalomról alkotott negatív kép megmaradt. Ráadásul a nagypolitika történéseitől távol élő lakosság szemében kezdetben az új politikai és intézményrendszer semmivel sem tűnt vonzóbbnak (a legtöbb helyen szervezetlenséget tapasztalt, terhei pedig nem csökkentek). A jövedelem eltitkolása, a vonakodás, a késlekedés, az adószedők elzavarása - ezeket tették szóvá a leginkább a jelentések. „Nemzetünkben sok hajlam van a passzív ellenállásra és ez az ellenzéki lapok által mesterségesen istápoltatik [...] Az adók elleni gyűlölet táplálása 42 Pulszky Ferenc: Visszaemlékezések. 2. rész. Budapesti Szemle, 1883. 75-76. szám. 71-73. 43 Lónyay: Beszédek, i. m. 426-127. [1869. júl. 14.] Ez az összeg a VKM 1870. évi költségvetésének több mint egy ötödét tette ki.
