Századok – 2002
Folyóiratszemle - Lässig Simone: Zsidók és a mecanatúra Németországban V/1252
1252 FOLYÓIRATSZEMLE részt hitt az általa felvázolt származásban, s az is bizonyos, hogy a kutatás eredményeképpen a zsidósághoz való „nem-tartozás" érzése még erősebbé vált. Az általa benyújtott dokumentumok és felvázolt elképzelések azonban nem vezettek a kívánt eredményhez: a hivatalok számára továbbra is zsidó maradt. Annyit azért elért, hogy ügyét éveken át lebegtette a minisztérium, ezáltal mentesült attól, hogy 1939-től a hivatalos dokumentumokban az Izrael nevet feltüntessék. Mindez azonban nem óvta meg a családot az üldöztetésektől: Berlinben Walter Jellinek testvére, Otto, belehalt a gestapó kihallgatás következményeibe, húgát, Dora Buscht pedig 1943 decemberében Theresienstadtba deportálták a heidelbergi zsidósággal együtt. Walter Jellinek, mivel felesége nem volt zsidó, Heidelbergben maradhatott, és a csillagviseléstől is mentesült. Az azonban számára is nyilvánvaló volt, hogy ez a védelem csak időleges, ezt bizonyította az is, hogy egyre többször rendelték ki „munkaszolgálatra". A súlyosabb antiszemita intézkedésektől egy váratlan esemény mentette meg: volt tanítványa, Hans Frank, 1939 óta a megszállt Lengyelország kormányzója, Jellinek 20 éves doktori jubileuma alkalmából írt köszöntő levelében felajánlotta segítségét volt professzorának. 1945-ben, mivel Heidelberg nagyrészt megmenekült a háborús pusztítástól, Walter Jellinek közvetlen hozzátartozóival együtt, viszonylagos nyugalomban érhette meg az amerikai csapatok bevonulását, a háború végét. A nemzetiszocialista diktatúra összeomlását követően Walter Jellinek újra elkezdte tudományos tevékenységet és az elsők között vett részt a heidelbergi egyetem újjászervezésében. Közreműködött a hesseni tartomány alkotmányának kidolgozásában, a tartományi alkotmánybíróság tagja volt. Ugyan szót emelt a közélet „nácitlanítása" érdekében, de a volt NSDAP-tagok hosszútávú kirekesztését kategorikusan elutasította. Bár Walter Jellinek alig kerülte el a náci rendszer zsidóknak szánt sorsát, identitásán az elszenvedett igazságtalanságok sem változtattak. Jellinek keresztény, német polgár önképe megmaradt élete végéig, a zsidósággal a továbbiakban sem vállalt semmiféle közösséget. A náci rendszer összeomlása után befejeződött a zsidó családi múlttal való szembenézése is, lezárta ezt, mint életének egy korszakát, mely önkepére soha semmiféle hatást nem gyakorolt. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 1998 46. évf. 4. szám G.B.E. Simone Lässig: ZSIDÓK ÉS A MECENATÚRA NÉMETORSZÁGBAN Miért játszottak a német zsidók olyan kiemelkedő szerepet mecénásként, alapítóként -merült fel a kérdés számtalanszor a német zsidóság polgárosodásának vizsgálatakor. Általában két — igen sztereotip — magyarázattal szolgáltak a történészek: az egyik a vallásos hagyományok jelentőségének tulajdonította a zsidó mecénások nagy számát, a másik pedig a kisebbségi lét ambivalenciájában látta a zsidók széleskörű jótékonysági és mecénási tevékenységének okát. E magyarázatok elsősorban a vizsgálandó kör zsidó mivoltát állítják előtérbe, noha tevékenységüket elsősorban német polgárként- a polgári értékrendnek megfelelően folytatták. így a következő elemzés középpontjában az a kérdés áll: mely okokra vezethető vissza elsősorban a zsidó jótékonyság, a mecénási tevékenység? Egy ilyen jellegű kérdésfeltevéssel a zsidó „tematikán" túllépve olyan kérdéseket is érintünk, melyeket eddig még a polgársággal foglalkozó kutatás megválaszolatlanul hagyott. Közismert tény, milyen nagy mértékben függtek a művészek jómódú támogatóiktól. Arról azonban nem tudunk semmit, mennyiben „függtek" a mecénások a művészettől, mit jelentett számukra, mi motiválta művészetpártoló tevékenységüket? Mi késztetett vállakozókat arra, hogy jelentős vagyonuk egy részét alapítványokra fordítsák? Vajon társadalmi helyzetük legitimálódásához már nem volt elég csak a „gazdasági" siker? Ezekre és hasonló kérdésekre adhat választ a drezdai Arnhold család tevékenységének elemzése. Maga a család már csak a múltja miatt is, kiválóan megfelel arra, hogy mintaként analizáljuk: az Arnholdok első nemzedéke ahhoz a nagyszámú német-zsidó csoporthoz tartozott, mely a XIX. század második felében mind gazdaságilag, mind kulturálisan sikeresen integrálódott a német társadalomba. Egyetlen problémát csak az a tény jelent, hogy az Arnholdok magánbankárként egy olyan foglalkozást űztek, melyben egyrészről a zsidók túlreprezentáltsága meghatározó volt, másfelől melyből nagyon nagy számban kerültek ki mecénások és alapítók. A drezdai bakház „Gebr. Arnhold" alapító-i abban különböztek a kor többi magánbankárától, hogy a bank alapításakor semmiféle pénzügyi háttérrel, megfelelő kapcsolatrendszerrel nem rendelkeztek. Éppen ellenkezőleg: aDessauból Drezdába költöző Ludwig Philippson és Max Arnhold — az utóbbi a dessaui zsidó orvos fia — egy nagyon