Századok – 2002

Folyóiratszemle - Leontyeva T. G.: Hit és lázadás: a papság a XX. század eleji Oroszország forradalmi társadalmában v/1243

1244 FOLYÓIRATSZEMLE tveri kormányzóság adataival érzékelteti. A papi szemináriumokban tanulók között a 20. sz. kezdetén megnőtt a hivatalos vallásosság elleni lázadásra való hajlam. Fontos, hogy ez nemcsak a későbbi bolsevikokra (pl. Sztálinra, A. I. Mikojanra, N. I. Podvojszkijra), hanem más irányzatok híveire is jellemző volt. így a szociáldemokrata Sz. Y Petljurára, a később „marxista eltévelyedését" megbánó Sz. N. Bulgakovra. 1906-ban a szemináriumokból több neves későbbi szociálforradalmár (eszer), népi szocialista (enesz) és liberális (kadet) vezetőt és tudóst zártak ki. Paradox módon tehát az orosz átalakulást hirdetők egy része a szemináriumi papfiakból verbuválódott. A vizsgált időszakban az orosz papság a legzártabb, legszámosabb és legrégebbi „szolgáló réteg" volt. Ugyanakkor a szeminarista papfiakból kialakuló falusi pópák rétegétől az orosz parasztság idegenkedett. Az előnytelen anyagi helyzet és a társadalmi státuszbeli lecsúszás miatt hamar kiformálódott „az apák és fiúk" konfliktusa és a „lázadó, önfeláldozó lelkész" típusa. Az előbbiek mutatták, hogy a korabeli zavaros állapotok közepette az egyházi tanintézetek nem tudtak megbirkózni feladataikkal. A korabeli több mint 20000 szeminarista többségét az alacsony beosztású lelkészek gyermekei tették ki. Hihetetlen, de tény, hogy pl. Moszkvában 1882-ben a szeminaristák kb. 40%-a maradt a papi pályán, a többiek világi hivatást választottak. Az újdonsült egyházi tanintézeti hallgatók zöme a falusi plébániák közegében a Szentek életén nevelkedett, így nem csoda ha a szemináriumi tantárgyakkal nehezen birkóztak meg, ami növelte bennük a stresszt. Hamar rájöttek az oktatás tartalmának és formájának korszerűtlenségére és „az apai karrier folytatásának perspektívátlanságára." így teret nyert körükben az illegális irodalom és a nihilizmus. A fentiek kiölték belőlük az igaz hitet és ez párosulva a szemináriumi Házirend (Domosztroj) szerinti keményen szabályozott élettel, a kollektív büntetésekkel világi élvezetekre inspirálta őket és felerősítette az intézményeken kívüli „példák" hatását. „A szemináriumi megtorlásokat" még a liberálisabb tanárok is elítélték. A magasabb egyházmegyei vezetés a szeminaristák kihágásait serdülőkori botlásoknak tartotta. Valójában azonban nem mutatott nagyobb érdeklődést a tanintézeti élet- és oktatási rend problémái iránt, így a szeminaristák „közvetlen feletteseikkel" és nem az egyházi főhatalommal kerültek összetűzésbe. Miután a papi pályát csak keveseknek sikerült elhagyni, a szemináriumi közeget az álszenteskedés és a képmutatás jellemezte. Az orosz csendőrség a főpapságnál jobban látta, hogy az idősebb szeminaristák már az 1890-es évektől „a radikális forradalmi szervezetek" célpontjaivá váltak. Nem a rendszer reformja, hanem az általános tagadás eszméi nyertek teret köztük és a titkos összejövetelek a társadalmi zűrzavar állapotában 1905 körül már új szakaszba kerültek, mivel tagjaik egy része a radikális ideológiával és a sajátos pszichológiai arculattal élesen reagált a korabeli társadalmi elégedetlenségre. A forradalom során kiveszett „a mindenkihez kedves" lelkész típusa és főleg a papság alsó része a paraszti agrármozgalom és -program mellé állt. A „politizáló pap" („kadet"-, ,,szociáldemokrata"-lelkész) ugyan bizonyos anomáliát tükrözött, ami azonban akkor nem is tűnt olyan különösnek. Az oroszországi zsidók megtelepedési sávján belül a feketeszázak a papság és a parasztság egy részére is támaszkodhattak, míg a liberális zemsztvo-hagyományú tveri kormányzóságban a két réteg a modernizációt segítette. A papság egy része nemcsak a helyi hatóságokkal került konfliktusba, hanem pl. az t 1905. október 17-i cári kiáltvány után is csak I kis hányaduk támogatta a monarchiát. A lázadó szeminaristák elleni harc fokozása — különösen J a Volga-vidéken — csak felszította a szenvedélyeket. Az egyházi tanintézetek hallgatói különösen élesen reagáltak akkor, ha a főpapok jobbratolódását észlelték. Noha kedvező szemináriumbeli változásokat is elértek, a döntő fordulatot mégis „felülről" várták. 1905-re mindazok előtt, akik kapcsolatban álltak a pravoszláv oktatási rendszerrel: nyilvánvalóvá vált a reform elkerülhetetlensége. A folyamatban azonban a „szemi- | náriumi torzsalkodások" csak kis szerepet játszottak. Az orosz bürokrácia „elnéző" volt a ' „serdülőkkel szemben", s ugyanakkor ügyesen összekapcsolta a nevelési és a rendőri célzatú intézkedéseket. A reformok terén a hittudományi szemináriumok és főiskolák tantestületei kezdeményezőbbek voltak a pétervári egyházi vezetésnél. 1905 tavaszán a tveri tanintézetek liberális oktatói Moszkvában kongresszust hívtak össze és létrehozták a hittudományi intézmények tanárainak szövetségét, amit azonban a szinódusi vezetés megszüntetett. Noha az intézetek reformja elmaradt, lényeges fejleményként értékelhető a papságra való célirányos valláserkölcsi ráhatás fokozása a különböző társaságok, felolvasások, tanfolyamok és a sajtó révén. 1905-1907-ben a falusiak a lelkészekben gyermekeik tanítóit látták. Panaszaik többségükben a lelkiismeretlen hitoktatásra, nevelésre utaltak. Leontyeva rámutat, hogy a parasztság patriarchális részének a papsághoz történő kö-