Századok – 2002

Történeti irodalom - Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Ism.: A. Sajti Enikő) V/1229

1232 TÖRTÉNETI IRODALOM 1232 helyezkedő balkáni államnak szóltak, de komoly üzenete volt a többi, szovjet zónába tartozó középkelet-európai ország számára is: érdemes szembehelyezkedni a Szovjetunióval. Titót, mint ismeretes, még életében utolérte a „szentté avatás". Ennek reakciójaként jelentek meg az ország széthullása után az utódállamok történetírásában a Tito személyét és rendszerét vehemensen deheroizáló, új ellenmítoszokat gyártó munkák. Erre Juhász is utal, sőt konkrétan is megemlíti ennek egyik legvadabb változatát. Eszerint Tito egy Ambrozi József nevű magyar zsidó, aki a Monarchia pécsi kémiskolájában vette fel a fiatalon elhunyt Josip Broz nevét! A szerző természetesen elrettentő példaként említi az előbb idézett, egyébként szerbiai szerző tollából származó „gyöngyszemet", mégis hiányoljuk, hogy Juhász mindehhez semmiféle kommentárt nem fűzött. Pedig bizonyára ő maga is tudja, hogy a Tito személyazonosságát kétségbevonó nézetek, az arra vonatkozó találgatások, hogy ki is volt a partizánháború titokzatos vezére, nem éppen új keletűek, de eddig még senkinek sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani annak ellenkezőjét, hogy Tito azonos azzal a Josip Brozzal, aki a horvátországi Kumrovecen látta meg a napvilágot. Személyével kapcsolatban egyébként már a háború idején több változat volt forgalomban. Az egyik korabeli legenda szerint Tito azonos volna egy bizonyos Lebegyewel, a Szovjetunió belgrádi követségének volt tanácsosával, aki a Simovic-kormánnyal hagyta el Belgrádot, de aztán nyoma veszett. Mások Kosta Nad partizántábornokkal azonosították, aki a spanyol köztársasági hadsereg balkáni zászlóaljának volt a parancsnoka. A New York Times egy 1944-es cikkében még azt a képtelen találgatást is kénytelen volt cáfolni, hogy Tito nő és azonos Milovan Dilas akkori feleségével. Marosy Ferenc zágrábi magyar követ egy 1943 novemberében kelt jelentésében részletesen leírta, hogy Zágrábban milyen hírek keringtek kilétéről. Mint írta, „itteni hivatalos körök elvetik úgy a belgrádi teóriát, mely szerint fenti álnév mögött Tihomir Tomic volt szerb tiszt rejtőzik, mind a legutóbbi angol propagandahírt, mely szerint Tito mint személy nem is létezik, hanem több partizánvezér gyűjtőneve. Itteni hivatalos körök ragaszkodnak azon felfogáshoz, hogy az illető Josip Broz nevű szlavóniai születésű, Moszkvába szökött agitátor". (Nem sokkal Sztálin halála előtt, 1953 februárjában a szovjet Állambiztonsági Minisztérium ezt a Brozt szerette volna egy később történész akadémikussá avanzsált ügynök segítségével a legvadabb krimibe illő módszerekkel eltenni láb alól.) Végül „A magyarok a délszláv államban" című fejezethez szeretnénk néhány pontosító, kiegészítő megjegyzést fűzni. Jugoszláviából 1945 után nem 40 ezer magyart utasítottak ki,' illetve nem ennyien menekültek el, mint a szerző állítja, hanem ennek több mint kétszerese, 84.800 fő volt kénytelen elhagyni az országot, a Statisztikai Hivatal 1946-os felmérése szerint. Tehát csaknem kétszer többen, mint ahányan 1918-ban. (Csehszlovákiából 1946-ig 70.150, Romániából 97.520, Kárpátaljáról 14.840, Ausztriából pedig 30 fő kiutasított, menekült érkezett Magyarországra.) A szerző sajnos még csak említést sem tesz az 1946 augusztusi jugoszláv kölcsönös lakosságcserére vonatkozó javaslatról (a tervek szerint 40 ezer főről lett volna szó), amely, mint ismeretes, akkor érkezett a Párizsban tárgyaló magyar békedelegációhoz, tehát nem a magyar kormányhoz, amikor éles viták folytak a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. A történet részletes feldolgozását természetesen nem kérhetjük számon egy Jugoszlávia történetét feldolgozó monográfián, az egyezmény mellett mégsem lett volna szabad szó nélkül elmenni. Jugoszlávia 1945 utáni társadalomtörténete szempontjából érdemes lett volna felidézni, hogy a földreformra szánt földterület több mint 58,2%-át a Vajdaságban a német kisebbségtől elkobzott földek alkották, de országosan is ez tette ki a földalap 38,78%-át. A más országrészből származó ún. külső telepesek 93%-át a Vajdaságba telepítették, zömmel a kitelepített németek helyébe, összlétszámuk meghaladta 252 ezer főt, ami radikálisan megváltoztatta a Vajdaság etnikai arculatát. A szerbek aránya jórészt ennek következtében az 1940-es 593.735-ről 1948-ra 841.246-ra emelkedett. A vajdasági csaknem 90 ezer helyi agrárérdekelt, azaz földosztásra jogosult család közül 18.578 volt magyar (49 ezer szerb, 10 ezer horvát, 4 ezer szlovák, 4 ezer román és 2 ezer ruszin család mellett), ők összesen 41.460 hektár földet kaptak. A hatvanas években beinduló kétségtelen pozitív kisebbségpolitikai folyamatok kereteit a magyar kisebbségre gyakorolt, eddig soha nem látott erejű és hatású nem modernizációs jellegű, erőszakos állami impulzusok jelölték ki, 1918 óta immár másodszor, amikor szinte teljesen lefejezték a magyar kisebbségi társadalom szellemi és gazdasági elitjét. Ezzel párhuzamosan, a rendszer adott struktúrája miatt (egypártrendszer, az állam minden téren bekövetkező túlsúlya stb.) megnőtt a kisebbségek új hatalommal szembeni kiszolgáltatottsága is. Ehhez járult hozzá még az is, hogy a kisebbségvédelem tekintetében az anyaország keze jobban le volt kötve, mint korábban, és mások voltak a kisebbségi érdekek érvényesítésének nemzetközi keretei is. Mint ismeretes, a háború győztesei, elsősorban az Egyesült Államok és Anglia a kisebbségi jogoknak egyéni emberi, huma-