Századok – 2002

Történeti irodalom - Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Ism.: A. Sajti Enikő) V/1229

TÖRTÉNETI IRODALOM 1231 közötti periódust például mindössze 50 oldalban tárgyalja, a második Jugoszlávia elemzésére már ennek több mint dupláját szánta, az „utótörténet", a felbomlás 1991 és 1999 közé eső időszakának pedig több teret szentelt (75 oldalt), mint az egész első korszak bemutatásának. A korábbi korszakokkal foglalkozó fejezetekben alkalmazott leíró narratívát ezekben a részekben felváltja az elemzés, itt látszik igazán, hogy Juhász József jól ismeri és érti vizsgálata tárgyát, jól kiigazodik a szerencsére bőséges nemzetközi szakirodalomban. Szemlélete egyik legfőbb erényének azt tartom, hogy érzékeltetni tudja, a jugoszláv állam születése pillanatától mennyire kiszolgáltatott volt a nemzetközi körülmények alakulásának. De a szerző aziránt sem hagy kétséget, hogy az állam már-már túlsúlyos „külpolitika-függőségének" belső strukturális, integrációs és kulturális gyökerei voltak. Sőt! Az utóbbi időkben komoly kísérletek történtek arra, hogy az állam széthullását elsősorban kulturális, ideológiai válságként írják le. Az első, királyi Jugoszlávia széthullásának belső okait, a szakirodalom zömének megfelelően Juhász József is az egyes délszláv nemzeti érdekek és az államérdekként fellépő szerb nemzeti érdekek közötti diszharmóniában látja. Ezt a diszharmóniát a jugoszláv állam politikai elitje csak megkésve érzékelte, az alkalmazott terápia, a szerző által „kvázi trialista rendszernek" nevezett 1939 augusztusi szerb-horvát megegyezés már elkésett, hatásfokát pedig eleve szűkre szabta — a Balkánon egyre dinamikusabban fellépő Olaszország, majd pedig Németország — általában a nemzetközi környezet Jugoszlávia szempontjából kedvezőtlen alakulása. Ennek következtében, mutat rá a szerző, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején az ország sorsát már inkább a külső és kevésbé a belső mozgások befolyásolták. Juhász biztos kézzel vezeti végig olvasóját a délszláv ellenállás és polgárháború bonyolult történetén, anélkül, hogy behódolna a ma divatos elvárásoknak. A könyv írója nemcsak tudja, de jól is érzékelteti, hogy mire Jugoszláviában elhallgattak a fegyverek, az új partizán elit által képviselt társadalmi forradalom már nem az volt, mint a század elején, amikor Tito ennek hívévé szegődött. Intézményesült és ortodoxiává merevedett, amely már maga sem tűrte az eretnekeket, a lázadókat, és orosz nacionalista, birodalmi érdekeket szolgált. Azt is jól látja, hogy bár az AVNOJ (Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) formálisan a kommunisták és a nem kommunista politikai erők közötti együttműködés nemzetközileg is szorgalmazott gondolatára épült, annak kereteit azonban Tito eleve nem inkubátornak, hanem kalodának szánta a polgári erők számára. A történelmi hűség kedvéért érdemes lett volna az 1945-ös, valóban elsöprő kommunista győzelmet hozó választások kapcsán megemlíteni, hogy nemcsak úgy próbálták befolyásolni a választások eredményét, hogy a szavazók 2,3%-át, (Juhász adatai szerint több mint 200.000 főt), esetleg még többet megfosztottak szavazati jogától, és a nők is megkapták a már az 1921-es alkotmányban megígért választójogukat, de a korhatárt leszállították 18 évre, a I hadseregben pedig minden 14 éven felüli(!) állampolgár megkapta a szavazati jogot. Szokatlan jelensége volt a választásoknak az ún. vak urna is. Ezeket a polgári pártok bojkottja miatt állították I fel, ahová, egyéb listák és jelöltek híján, azok dobhatták be szavazataikat, pontosabban választási golyóikat, akik nem értettek egyet a Tito vezette népfront listájával. Sokat mondó adat lett volna i az is, hogy Szlovénia mellett a népfront listája ellen legtöbben a Vajdaságban szavaztak. A magyar kormányhoz egyébként 1945-ben olyan hírek jutottak el, amelyek szerint a szabadkai körzetben, ahol a magyarok abszolút többségben voltak, a szavazatok 25-40%-át dobták az üres urnákba, de hírek keringtek 80%-os ellenszavazatokról is. Az 1945-ös választások részletes helyi adatai egyébként még ma sem ismertek. Itt jegyezzük meg, hogy a délvidéki magyarok „megbízhatatlan politikai magatartásának" érezhető következményei lettek a magyar- jugoszláv államközi kapcsolatokra, illetve az érintett kisebbség helyzetére is. A könyv leginkább kiérlelt részei, mint már utaltunk rá, kétségkívül az önigazgatás kialakulását, annak fejlesztését, reformjait bemutató fejezetek, amelyek később, mint a szerző részletesen is kitér rá, szorosan kapcsolódtak az alkotmány államjogi reformjához. A szerző ezzel kapcsolatban alapvetően három gondolati egység köré csoportosítja mondandóját: milyen külső kényszer hatására formálódott a belső reform, az önigazgatás gondolata, (szovjet-jugoszláv konfliktus), s ha nem is ilyen súllyal., de bemutatja azt is, hogy a végletes nemzetközi elszigeteltség közepette ezzel párhuzamosan hogyan alkalmazták az állami terrort a társadalom belső kohéziójának biztosítása érdekében, illetve milyen igazgatási, politikai, államjogi, gazdasági és társadalmi eredményei voltak a szovjet típusú államszocialista modell kényszer szülte módosításának. Juhász kiemeli, hogy a túlélés jelentős tényezője, paradox módon, maga a hidegháború volt. Jugoszlávia geopolitikailag felértékelődött az Egyesült Államok és szövetségesei szemében. A könyv azt is világosan érzékelteti, hogy Amerika kiállása, az angol, amerikai és francia segélyek, hitelek, nemcsak az „eretnek kommunistának", a „kommunista Luther Mártonnak", azaz Titónak, nem is csak a Szovjetunióval szembe-