Századok – 2002
Történeti irodalom - Davis Mary: Sylvia Pankhurst (Ism.: Jemnitz János) V/1221
1222 TÖRTÉNETI IRODALOM A Pankhurst család ismerten a híres suffragette-mozgalom, vagyis a női egyenjogúságért, lehatároltan a női választójogért küzdő mozgalomnak nemcsak élvonalában állt, hanem eléggé ! ismerten ők voltak e mozgalom legpatinásabb vezéralakjai. Csakhogy a családban alapkérdésekben • nem volt teljes az összhang. Mert a kezdő lépéseket megtevő és „uralkodó" mama és az örökébe lépő idősebb nővér ezt a mozgalmat az egyszerűség jegyében „a polgári nőmozgalom" keretében tartotta volna. Mindez már az ő esetükben is csak fenntartással igaz, hiszen Emelyn és Christobel is tagja lett az ILP-nek (Független Munkáspárt), jó személyes kapcsolatban álltak Keir Hardie-val, mivel jól érzékelték az 1890-es években és a századfordulón, hogy céljaik eléréséhez szükségük van a munkásmozgalom támogatására. Ám ahogyan a dolgok továbbhaladtak, a mondanivalók és célkitűzések mind jobban elváltak, s a mama és az idősebb nővér lényegileg elhatárolódott a munkásmozgalomtól, s méginkább a szocializmustól. Ezt nagyon korán meglátta a fiatalabb leány, Sylvia, aki nagyon tudatosan vállalta mindkettőt, és már kora húszas éveiben önállósult a család idősebb nőtagjaitól, a londoni East End шипkásnöi körében tevékenykedett és már az 1900-as években egyfajta élő híd lett a nő és a szocialista mozgalom között, és ezt egész életére is vállalta. E felfogásán — bármennyi belső szakaszon, élményen és megrázkódtatáson is kellett „átlépnie" — nem változtatott. S ezt a tartalmat, mondanivalót és hagyatékot ragadta meg és emelte ki az életrajz szerzője, és Sylvia fia, a kötet előszavában. Olyannyira, hogy Richard Pankhurst pontosan ezt köszöni meg Davisnek, hogy ő az első történetíró, aki ezt a szempontot méltán a középontba állította Sylvia életének megörökítésekor. Természetesen a dolgok nem ilyen egyszerűek, s ebben az esetben sem azok. Egyfelől azért sem, mert hosszabb ideig maga a munkásmozgalom sem volt szocialista, bár Sylvia fiatalkorára, a századfordulóra már elfogadottá váltak a szocialista tételek, programpontokban is. Ám ugyanakkor nagyon szívósan élt tovább a szakszervezetekben, s még a Munkáspártban, s méginkább — mint azt Davis erőteljesen hangsúlyozza — a marxista felfogásra esküvő SDF-ben (Szociáldemokrata Föderáció, majd Párt) a nők kiszorítása a mozgalomból, s visszaküldésük a „konyhába" és leszűkített anyaszerepre. Davis, aki jól ismerten szocialista, sőt marxista, s aki ugyanakkor majd egy évszázaddal később ugyanolyan intenzitással küzdött és küzd ma is a női egyenjogúságért megannyi jelenkori sérelem ellen — érthetően különös nagy gonddal és felháborodással mutatja ki, hogy a kora 1880-90-es évek brit marxista pioníijainál miképpen jelentkeznek ezek a nem egyszerűen antifeminista, hanem igazán „antinői" felfogásbeli elemek. így bőven idéz Belfort Baxtől, Hariy Quelchtől kisebb részt H. M. Hyndmantól. (Minthogy jómagam a felsorolt szereplőkről hosszabb-rövidebb életrajzokat írtam, mea culpázva kell szólnom arról, hogy ez a felfogásuk nem tűnt fel nekem.) Persze Davis is kiteszi az ellenpontokat. Megemlékezik Engels ellenkező „nőpárti" felfogásáról, ami — mint megemlíti — megmutatkozott a híres „Család, magántulajdon, állam" megírásakor is vagy a tömeges elterjedtségnek örvendő Bebel-könyv, „A nő és a szocializmus" esetében is. Erről a más, és jelenlévő felfogásról tanúskodik William Morris is. Davis őt az SDF-ben kivételként említi (csak véleményem szerint szürkén, nem eléggé bizonyítottan, amit akár a híres „News from Nowhere" alapján színesen megtehetett volna.) Mindez Davisnél csak a háttér az életrajz megírásához. Mindenesetre érdekes, hogy Glasier, vagyis egy ILP-s vezető értelmiségi esetében, (akinek felesége a kor egyik ünnepelt szocialista, s egyben nőmozgalmi vezetője), Davis szintén egy ilyen „anti-feminista" kijelentést ragad ki, nevezetesen, hogy 1907 táján (amikor az ILP-ben és a Munkáspártban is e témakörben éles viták lángoltak fel, s maga Keir Hardie el is szigetelődött a maga pro-női felfogásával és programcikkeivel) megpendítette, hogy amennyiben a nők ugyanolyan feltételekkel jutnának a választójoghoz, mint a férfiak, akkor fennforog a veszélye, hogy a konzervatívokra, a reakcióra szavaznának. Csakhogy ez önmagában még nem antifeminista megszólalás, ebben (sajnos) nagyon sok igazság volt minden bizonnyal akkor is, s nem egy választás bizonyítja: ez nem egyszer később is így volt. Ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy aki ettől fél, aki a veszélyt érzi, meglátja, meg is akarná fosztani a nőket a választójogtól. Ahogyan más esetben is félek, hogy a kitűnő könyvben (márcsak a terjedelmi korlátok miatt is) vannak lekerekített, túlhangsúlyozott igazságok, akár az SDF vagy Morris Commonwealtje esetében is, (amelyekről volt szerencsém írni), mintha ezek teljesen megfeledkeztek volna a nők elnyomott helyzetéről. Ez ennyire általánosítva már nem igaz, — és persze lehetne e lapokból ellentétes sorokat is idézni. A könyv azonban mégiscsak életrajz, egy valóban elragadó és bátor nő életrajza. Aki kora húszas éveiben már mert elhatárolódni ünnepelt és elfogadott anyjától, izig-vérig szocialista lett,
