Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
1072 A. SAJTI ENIKŐ Ezeket a közvetlenül a kivégzések után készült becsléseket nem azért idéztük fel, mert úgy gondoljuk, közelebb visznek bennünket az áldozatok számának pontosításához. Hanem azért, hogy lássuk, a magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomásuk volt a megtorlás tömeges méreteiről, még akkor is, ha a hozzá eljutó számok feltehetően nem voltak egészen pontosak. Ennek ellenére nincs nyoma annak, hogy a tömeges kivégzéseket bárhol is szóvá tették volna: akár a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban, akár külön Moszkvában, netán a párizsi béketárgyalásokon, Belgrádról nem is szólva. Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára, aki délvidéki, adai születésű volt, 1945-ben (utazásának pontos időpontját sajnos nem ismerjük) váratlanul felkereste Újvidéken Jovan Veselinov Zarkót, a Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottsági titkárát és arra kérte Veselinovot, hogy eszközöljön ki számára egy találkozót Titóval. Rákosi azért utazott nem hivatalosan Jugoszláviába, hogy segítséget kérjen a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének ügyében. Veselinov emlékezete szerint Rákosi, aki „őszinte volt és gondterhelt", beszélgetésük alkalmával így fogalmazott: a csehszlovák kommunisták „az egész magyar kisebbséggel szembeni eljárásukkal megbocsáthatatlan hibát követnek el és kést döfnek a magyar forradalom hátába." Jugoszlávia kisebbségpolitikája kapcsán viszont azt hangsúlyozta, hogy az „példája lehet a lenini eszmék alkalmazásának és hogy a magyarországi kommunisták teljes mértékben helyeslik mindazokat az intézkedéseket, amelyeket Jugoszláviában teszünk Horthy emberei és a háborús bűnösök ellen, mivel tudják, hogy hazánkban így jártak el a szerb és a többi árulóval szemben is."2 8 Ha figyelmesen tanulmányozzuk forrásainkat, akkor tetten érhetjük azt is, hogyan jelentéktelenedig el a megtorlás kormányszinten, a miniszterelnökség kisebbségi osztályán, de különösen a külügyminisztériumban, és végül hogyan válik a partizánok vérengzése gyakorlatilag meg nem történtté a hivatalos iratokban. A folyamat végén pedig, már 1946-ban megjelenik a nemzetiségi kérdést példaszerűen megoldó Jugoszlávia képe, amely majd egész más okok miatt, a Szovjetunióval történt ún. Sztálin-Tito összetűzés miatt, és nem a nemzeti, nemzetiségi problematika miatt törik darabokra. Külön vizsgálat tárgyát képezhetné az is, hogy miért nem merültek fel még a legfeszültebb 1948-1954 közötti időszakban sem a magyarokkal szemben elkövetett megtorlások Jugoszláviával szembeni kijátszása. Már 1945-ben megkezdődött az 1945 előtti korszakban oly fontos miniszterelnökségi osztály: a kisebbségi és nemzetiségi osztály elsorvasztása, annak ellenére, hogy az osztálynak plusz feladatként a békeelőkészítés munkájában is részt kellett vennie.2 9 A húszas évek elején minden szál Bethlen miniszterelnök „titkos minisztériuma", a Társadalmi Szervezetek Központja, majd pedig a kisebbségi osztály kezébe összpontosult a határon túli magyarság ügyeinek vonatkozásában. Török József. Szent István Társulat, Budapest, é.n. 56. Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 364., 366. 28 Jovan Veselinov Zarko: Az autonóm Vajdaság születése. Forum, Újvidék, 1983. 147-148. 29 Pásint Ödön osztályvezető 1946 júniusában készített statisztikája szerint az osztály 14 előadója közül 7 főt, köztük Borsay-Baur György délszláv előadót is B-listázták, azaz mint megbízhatatlant elbocsájtottak, vagy áthelyeztek. MOL A Miniszterenlökség Kisebbségi és Nemzetiségi osztályának iratai XIX-A-l-n-"Z"-2748-1946.5.d.
