Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
A DÉLVIDÉK 1944-1947 KÖZÖTT 1065 lenné tenni a terület hovatartozását, és megkérdőjelezhetetlenül kézben tartani a hatalmi, igazgatási ágak mindegyikét. Már Tito rendeletében is megfogalmazódott, hogy a terület lényegében érintetlen gazdasági potenciálját a háborús erőfeszítések szolgálatába állítják. Ezt a határozatot azonban a hatalom új birtokosai alárendelték etnikai-politikai szempontoknak akkor, amikor a terület mezőgazdasághoz értő német és magyar lakosságát táborokba zárták, kitelepítették, helyükre Macedónából és más egyéb távoli helyekről toboroztak idénymunkásokat. A katonai közigazgatás két igazgatási területre oszlott, a bánátira és a bácskai-baranyaira, amelyek területi és helyi parancsnokságokra oszlottak. A Bánátot és a Bácskát négy katonai körzetre osztották, Baranya egy katonai közigazgatási körzetet alkotott. A Bánátban Pétervárad (Petrovgrad), Nagykikinda (Velika Kikinda), Pancsova (Pancevo) és Ver sec (Vrsac) voltak a centrumok, a Bácskában Újvidék, Szabadka, Zombor és Obecse képezték ezek székhelyét. A végrehajtó hatalom, így az igazságszolgáltatás is hét osztály között oszlott meg: az adminisztratív, jogi, statisztikai és személyi kérdések például az általános osztályhoz tartoztak, a katonai közigazgatási osztály pedig a mozgósítással, a munkaszolgálattal és a munkatáborokkal foglalkozott. Külön osztályt képezett a jogi, bírói osztály, a gazdasági, a közlekedési, az egészségügyi és végül a közművelődési osztály.1 2 A német és a magyar kisebbség új államhatalommal szembeni lojalitását eleve megkérdőjelezték. A németeket, Európa egyéb országaihoz hasonlóan, nyilvánosan is kollektive felelőssé tették a háború időszakában történtekért, a magyarok ugyan a hivatalos szónoklatokban ennél árnyaltabb minősítést kaptak, („Nem felelhet minden magyar Szálasi és Horthy bűneiért") de az első hónapokban velük szemben is a „mindenért visszafizetünk" bosszúja és a kollektív felelősségre vonás dominált. Hivatalosan 1944. október 18-án rendelték el a németek internálását és teljes vagyonuk elkobzását. A Vajdaságban 40 internálótábort állítottak fel, ahol ma ismert adatok szerint 140 ezer németet zsúfoltak össze. Ezek szinte kizárólag nők, gyermekek és öregek voltak, mert mint láttuk, a férfiakat nemcsak a Bácskában, de a Bánátban is besorozták vagy önként belépt ek az SS-be, s a lakosság egy része még a német csapatokkal elhagyta szülőföldjét. Két nappal később, tehát október 20-án megkezdődött a magyarok internálása is. Az internált magyarok számát szinte lehetetlen megállapítani, a rendelkezésre álló szakirodalom még csak megközelítő adatokat sem hoz. Egyéni sorsukra vonatkozóan azonban az 1990-es évek óta, főleg a visszaemlékezések jóvoltából, már meglehetősen sokat tudunk. Emberileg megalázva, kiszolgáltatottan, elsősorban a mezőgazdaságban és a fakitermelésben dolgoztatták őket, pedig nem vettek részt a szerbek elleni attrocitásokban, azokat ugyanis kivégezték, vagy mint a sajkási Csurog és Mozsor (Curug, Mosorin) magyar lakosságát, a helyi szláv lakosság külön kérésére, arra 12 A katonai közigazgatásra lásd Rade Koncár már idézett munkáján kívül Ruza Cvejic: Uloga KPJ u organizovanju i radu Vojne uprave za Banat, Backu i Baranju. Istrazivanja, 1. Novi Sad, 1971. 245-255.; Aleksandar Kasas: Ekonomske mere Vojne uprave za Banat, Backu i Baranju 1944/1945. Zbornik Matice srpske za istoriju. br. 27. Novi Sad, 1983. 173-183. Nada Lazic: Baranja 1941-1945. Slavonski Brod, 1979. 252-259.; A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. 243-248. Jelena Popov: Razlozi uvodenja vojne uprave na podruêju Banata, Backe i Baranje 1944. Zbornik za istoriju Matice srpske. 55. 1997. 87-109.
