Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Galántáról Japánba. Olasz misszionáriusok a 17. századi Magyarországon és Erdélyben IV/819
852 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY felvidéki Radból írt Francesco Ingolinak, 1635. május 27-én, tehát már a tavasz végén: Itt rendkívül hideg van, ezért állandóan a kályha közelében kell maradniuk, panaszkodott. 119 Modesto a Roma obszerváns ferences szerzetes 1644 márciusában ezzel egybehangzóan írta: Magyarországon igen nagy a hideg, és az utazás ebben a hidegben meghaladja az erejét, ezért kénytelen elhagyni a missziót. 120 A hidegtől az olaszok nemcsak szenvedtek, hanem ez az egészségüket is veszélyeztette: Vincenzo Pinieri arról írt 1632-ben Rómába, hogy misszionáriustársa, da Macerata atya elcsúszott a jégen, azóta a bal kezét nem tudja használni, ő maga pedig a nagy hidegek miatt igen megbetegedett. 121 Ahol zabkenyeret esznek és vizet isznak Ha az olasz misszionáriusok a Hitterjesztés Szent Kongregációjának küldött leveleikben többször kiemelték, hogy mennyit szenvedtek az itáliaitól eltérő klímától, a nagy hidegtől, arról viszont érdekes módon nem írtak, hogy a magyarországi táplálkozás gondot okozott volna nekik. Pedig az „Északon" élő olaszok számára a megszokottól eltérő étkezési kultúra is szenvedést jelentett. A misszionáriusok legfőbb támasza, a bécsi nuncius is erős honvágyat érezhetett az itáliai konyha után. Malatesta Baglioni bécsi nuncius magánlevéltára számos bejegyzést tartalmaz arról, hogy mi mindent hozatott a saját szükségletére Itáliából. Az itáliai borok mellett mustot, mustárt, olívaolajat, olivabogyókat, fügét és persze olasz sajtokat. Mindezt a „barbár Északon" hiába kereste volna, és bár hagymát Bécsben is találhatott, azért a hazai mégiscsak jobban ízlett neki, ezt is hozatott Bécsbe a saját pesaroi püspöki kertjéből.12 2 Fabio Chigi bíboros, a későbbi VII. Sándor pápa — a kor ünnepelt neolatin költője — egy latin versében elborzadva írta le, hogy mit tettek elé a Münsterbe vezető útján egy fogadóban: Örültünk, ha penészes fekete kenyérdarabokat fogyasztottunk, amelyet a vesztfáliai nép Pompernikelnek (= fekete rozskenyér) mond, ez a parasztokhoz és a köznéphez is alig illő étek.12 3 Valóban, a Magyarországon térítő bosnyák és dalmát misszionáriusok mint szenvedéseik netovábbjára panaszkodtak arra, ha nem kaptak fehér búzakenyeret. Giovanni Desmanich, a boszniai rendtartományhoz tartozó, de az olaszos kulturájú Dalmáciából, Makarska városából származó obszerváns ferences beszámolt arról is, hogy a temesközi misszióban évekig köleskenyéren kellett élniük, mert nem jutottak búzakenyérhez, lázadoztak is emiatt az ott szolgálók.124 Amikor 119 APF SOCG Vol. 77. Fol. 249. 120 APF SOCG Vol. 89. Fol. 220/r-v. 121 Annuario 215. 122 Rotraut Becker: Aus dem Alltag des Nuntius Malatesta Baglioni. Nichtdiplomatische Aufgaben der Wiener Nuntiatur um 1635. Quellen und Forschungen aus italienischen Archiven und Bibliotheken. 65. 1985. 315-317. Giovanni Pizzorusso: „Per servizio della Sacra Congregatione de Propaganda Fide": i nunzi apostoliéi e le missioni tra centralità romana e Chiesa universale. Cheiron 1998. 201-217. 123 Disecta nigrantis mucida nos iuvit panis consumere frustra, quem Pompernikel appellat Westphalia pubes, vix cibus agricola dignus nudoque popello. Aemilius Springhetti: Alexander VII. Ρ M. poéta Latinus. Archívum Históriáé Pontificiae 1 (1963) 265-294. 124 Relationes 94.
