Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Galántáról Japánba. Olasz misszionáriusok a 17. századi Magyarországon és Erdélyben IV/819
OLASZ MISSZIONÁRIUSOK A 17. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON... 835 A misszió csúcspontja: San Felice és Sonnino térítőútja Miután az 1634. évi misszió, Bonaventura da Genova és három másik itáliai konventuális ferences szerzetes magyarországi útja is igen sikeresnek bizonyult, a következő évben a Hitterjesztés Szent Kongregációja a konventuális ferences rend két kiemelkedő képességű (és később igen fontos karriert befutott) szerzetesét nevezte ki a magyarországi és erdélyi rendtartományok megszervezésére, majd irányítására. A tanulmányunk bevezetőjében már Japán missziós érsekeként megismert Francesco Antonio da San Felice, és a társa, Angelo Petricca da Sonnino sokáig elválaszthatatlan jóbarátok és misszionáriustársak voltak. Mindketten a nápolyi királyság kolostoraiból jelentkeztek a misszióba. 1629-ben a Hitterjesztés Szent Kongregációja Konstantinápolyba küldte őket, ahol a perzsiai térítőútjukra készülve tanultak törökül. A szultán fővárosában várták a megígért perzsiai miszsziót, ehelyett azonban azt a parancsot kapták, hogy menjenek Havasalföldre és Moldvába. 1632-ben a két vajdaságban térítettek, majd visszatértek Itáliába. Itt magyarországi és erdélyi misszióra kaptak utasítást - a Kongregáció bíborosai és a ferences rendfőnök feltehetően úgy vélték, hogy a két olasz szerzetes most már jól kiismeri magát a török birodalom peremvidékén. San Felice 1634. júliusában a Bari melletti Bitonto városából értesítette a Hitterjesztés Szent Kongregációját arról, hogy a rendfőnök erdélyi provinciálissá nevezte ki. Sonnino is ekkor indult el Konstantinápolyból, és a következő hónapokban már mindketten az eredeti rendtartományukban szervezték a missziót. A konventuális ferencesek nápolyi kolostorában válogatták a misszióba a leendő társakat, majd 1635 nagyböjtjében Eszak-Itáliába jöttek, ahol San Felice Padovában tartott hitszónoklatokat - az ilyen alkalmakkor a prédikáció után gyűjtött pénz fontos része volt a missziók anyagi megalapozásának. San Felice, Sonnino és a társaik 1635 májusában érkeztek meg Bécsbe, ahol — mint általában az Itáliából Magyarországra küldött miszszionáriusok — jelentkeztek a nunciusnál, majd Magyarországra utaztak. 1635. június 9-én San Felice már Galántáról írt levelet Rómába, a Kongregációnak. San Felice és Sonnino határtalan lelkesedéssel és a naivitás határán mozgó optimizmussal kezdtek hozzá a magyarországi missziójukhoz. Elhatározták, írták még Bécsből 1635. májusában, hogy Sonnino Magyarországon keresztül elindul Erdélybe, de egy kis időt még magyar földön marad, ott térít majd a katolikus hitet hirdetve, és menetközben néhány kolostort is szerez a rendnek. San Felice viszont egyenesen Erdélybe indul, utána pedig Havasalföldre és Moldvába megy. Moldvában megtanulja a magyar nyelvet, hogy azután visszatérjen Erdélybe és ott magyarul prédikáljon és térítsen. Majd meglátják, hogy megálljanak-e Magyarországon valamelyik kolostorban, azért, hogy ott tanuljanak meg magyarul. Útközben majd magyar fiatalokat vesznek fel a rendjükbe, és így megoldják a rendi utánpótlás kérdését is.56 Pázmány — ahogy általában a magyarul nem tudó olasz hittérítőket szokta — elég hűvösen fogadta San Felicét és Sonninot. Sokkal melegebb fogadtatásban részesültek Nyitrán, Pázmány ellenlábasánál, a nyitrai püspök és a kalocsai érsek 56 APF SOCG Vol. 9. Fol. 443. 452. Vol. 13. Fol. 122. Vol. 11. Fol. 392. 335. 376. 378. Vol. 77. Fol. 47. 48-48/v. 225. 233. 223.
