Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Andor Mihály-Liskó Ilona: Iskolaválasztás és mobilitás (Ism.: Nagy Péter Tibor) III/789

791 TÖRTÉNETI IRODALOM 1960-ban a 14-17 éves korú népességből a mezőgazdasági fizikai dolgozó szülők gyerekeinek kevesebb, mint harmada járt iskolába, a nem mezőgazdasági fizikaiak gyerekeinek fele, a szellemi dolgozók gyerekeinek viszont négyötöde. A szakmunkásképző, illetve a középiskola választása is ugyanezen logika szerint oszlik meg: a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak 14-17 éves korú gyerekeinek mindössze 9,4%-a járt szakmunkásképzőbe. A szakmunkásképző ugyanis a nem-mezőgazdasági fizikaiak kedvelt iskolatípusa volt, minthogy megfelelő korú gyerekeiknek 21,1%-a járt ide. Az értelmiség viszont már máshová küldi gyerekeit: mindössze 13,8%-uk marad szakmunkásképzőben. Logikus ezek után, hogy az értelmiségiek gyerekeinek 56%-a járt középiskolába (ez az adat a nem mezőgazdasági fizikaiaknál 20,2%, a mezőgazdaságiaknál mindössze 10,1%). Felsőfokon a különbségek még nagyobbak, hiszen a mezőgazdasági fizikai szülők 18-24 éves korú gyerekeinek 1,4%-a, a nem mezőgazdasági fizikaiaknak 1,9%-a, a szellemieknek viszont 8,8%-a volt egyetemi főiskolai-hallgató. Azaz a származás szerinti kategorizálás ellenére az ötvenes évek végén (!) a szellemiek a középiskolában — korcsoportos lakossági számarányukhoz képest 2,61-szeresen, a felsőoktatásban pedig 3,13-szorosan felülreprezentáltak — olyan adatok szerint, melyeké — legalábbis az adatfelvétel szakaszában — egyszerűen lehetetlen volt manipulálni. Az 1970-es és 1980-as népszámlálás is publikál adatokat az általános iskolába, a középiskolába, a szakmunkásképzőbe s a felsőoktatásba járó eltartottak szüleinek társadalmi összetételéről, melyből rövid számolással megállapítható, hogy 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban a legjobb középiskolába lépési esélyekkel a tercier szektorban dolgozó szellemiek lánygyermekei rendelkeznek, a második-harmadik helyek eloszlásának változása viszont hosszabb elemzést érdemel. A felsőoktatásba kerüléshez mindhárom időpontban a tercier szférában alkalmazott szellemi dolgozók gyermekeinek helyzete volt a legbiztatóbb, ezen belül 1960-ban a fiúk esélye a lányokénak másfélszerese, 1970-ben 1,14-szerese, 1980-ban viszont már csak 1,02-szerese. A második kérdésünkre is differenciált választ kapunk a kötetből. Egyértelműen kiderül, hogy a szülők iskolai végzettsége minden egyéb — magas társadalmi státuszt jelző — tényezőnél fontosabb. Az azonos foglalkozási csoportba (pl. vezető vagy értelmiségi) tartozó személyek közül egyértelműen a magasabb iskolázottságúak gyerekei érik el a jobb iskolai eredményeket, sőt a különböző foglalkozási csoportokba tartozó, de azonos mértékben iskolázott csoportok között kisebb a különbség, mint a foglalkozási csoportokon belül, a különbözőképpen iskolázottak között. (A magasabb jövedelem, s a jobb lakáskörülmények is kevesebbet számítanak: a magasan iskolázottak — ha nem elég tehetősek — más fogyasztási javak feláldozása árán is gyermekük iskoláztatására, különóráira költenek, vagy a kisebb lakásban is úgy szervezik az életteret, hogy a gyerek jobb esélyekkel tanulhasson. Noha a kistelepülésen lakók rosszabb eséllyel küldik gyermekeiket gimnáziumba, s különösen jó gimnáziumba, de míg az iskolázottsággal lineáris az összefüggés, addig a települési hátránnyal nem az: a legkisebb településeken lakó iskolázottak — minthogy úgy is utaztatni kell gyerekeiket — immár inkább választják a jó gimnáziumokat, mint a helyi választékkal megelégedő kisvárosi szülők.) Az iskolázottság több generáción át érezteti hatását, az azonos iskolázottsági csoportba tartozó szülők gyerekeinek továbbtanulási esélyei szisztematikusan összefüggenek nagyapjuk iskolai végzettségével. A harmadik kérdésre is alapos válaszokat kapunk: kiderül, hogy minél magasabb az apa és anya társadalmi státusza és iskolai végzettsége, annál jobbak a tanulmányi eredmények, s nemcsak az általános iskolában, ahová mindenki jár, hanem a középiskolában is, ahová pedig az alsóbb foglalkozási, iskolázottsági csoportokból csak a jobbak kerültek. Kitűnik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek közül a jótanulást is a szülő iskolázottsága határozza meg leginkább. 1963-ban az értelmiségiek általános iskolás gyerekeinek közel harmada, a szakmunkásokénak tizede, a segédmunkásokénak huszada volt kitűnő tanuló. A kitűnőséget a szülő iskolai végzettsége jobban befolyásolja, mint foglalkozási státusza, hiszen 1963-ban a vezető és értelmiségi apák gyerekeinek 55,3%-a kitűnő vagy jeles, az egyetemet végzetteknél ugyanez 64%. De a kilencvenes évekre is igaz, hogy az egyetemet végzettek gyerekeinek tanulmányi átlaga 4,57, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek gyermekei átlaga pedig 3,77 - s két szélsőség között is rendre összefügg az átlag az apa végzettségével. Az iskolai végzettségnek - a kilencvenes évekbeli adatok szerint is nagyobb a befolyása, mint a foglalkozásnak. Mindazonáltal az is kitűnik, hogy rosszabb tanulmányi eredmény, vagy másféle iskolai kudarc esetén más stratégiát követnek a tanult, mint a tanulatlan szülők. Minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé valószínű, hogy a rossz tanulmányi eredmény az iskola, illetve az iskolatípus elhagyásához vezet. (Ez egyben azt is jelzi, hogy nem bármely indikációjú