Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Andor Mihály-Liskó Ilona: Iskolaválasztás és mobilitás (Ism.: Nagy Péter Tibor) III/789
790 TÖRTÉNETI IRODALOM a csoport társadalmi részarányának növekedésével (hiszen az előnyös helyzetűként megnevezhető aggregátumok azaz az „értelmiségiek", a „felsőfokú végzettségűek", a „városban lakók" össztársadalmi részaránya folyamatosan növekszik), másfelől az előnyösnek nyilvánított iskolatípus tömegesedésével - hiszen a szocializmus évtizedeiben középfokon, a közelmúltban pedig felsőfokon ez is bekövetkezett. 2. A „társadalmilag előnyös helyzet" nyilvánvalóan több komponensből áll össze. Jelenti ez a szülők foglalkozási hierarchiában elfoglalt helyét, a magasabb jövedelmet, jobb lakáskörülményeket, erősebb városiasságot, magasabb iskolai végzettséget, a többiségi nemzetiséghez tartozást, a tanulást pozitívan értékelő valláshoz tartozást, „többedik generációsságot" stb. stb. Az igazi kérdés az, melyik komponens hat leginkább, melyik előny az, amelyik jobban — a többinél nagyobb valószínűséggel — segíti az iskolai tanulmányokat, juttat magasabb iskolai végzettséghez? 3. A kiemelt helyzetű csoportokra jellemző felülreprezentáció nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is: azaz a felsőbb rétegekhez tartozók nemcsak magasabb életkorig járnak iskolába, nemcsak többen vannak az „elegánsabb" iskolatípusokban, s azon belüli altípusokbem, de jobban is tanulnak. Mindig kérdés azonban, hogy melyik felülreprezentáció mekkora? Azaz a tanultak, értelmiségiek, gazdagok, nagyvárosiak stb. „ráveszik" vagy „képessé teszik" gyerekeiket a jobb tanulásra, s utána ennek mintegy természetes folyománya, hogy a jótanulás alapján szelektáló iskolarendszer őket engedi a magasabb iskolafokozatokra, ill. jobb iskolatípusokba, vagy pedig a kétféle felülreprezentáció egymástól függetlenül is igaz: a tanultak, értelmiségiek, gazdagok, nagyvárosiak még rosszabb tanulmányi eredmények esetén is nagyobb eséllyel mennek jobb iskolákba, mint a többiek. 4. Vajh milyen mechanizmusokon át érvényesül „a társadalmilag előnyösebb csoportokhoz tartozók" előnye? Érdekelt az iskola abban, hogy a helyi elitekkel jóban legyen, s ezért felvegye a gyerekeit, vagy jobban szeretnek a pedagógusok a velük azonos értékrendű értelmiségi szülők gyerekeivel dolgozni? Vagy a másik oldalról kell megközelíteni a kérdést, azaz az iskola túl sokba kerül, vagy ellenséges légkörű intézmény, vagy éppen rövid távú hasznot nem kínáló intézmény az alacsonyabb csoportokhoz tartozók számára? A történész számára különösen fontos, hogy hogyan alakul mindez a történelmi időtengely mentén? Mennyiben más mindez a származás szerinti kvótákat tudatosan garantáló korszakban, az értelmiséggel kötött történelmi kompromisszum - azaz az értelmiségi gyerekek korlátozás nélküli felvételét lehetővé tevő évtizedekben, a piaciasodó szocializmusban, illetve a többpártrendszerű társadalom első évtizedének végefelé? Az első kérdésre rendkívül részletes választ kapunk. A szerzők 1930-ból is hoznak (Andorka Rudolf emlékezetes könyvén alapuló) adatot, hogy a társadalom 7,3%-át kitevő szellemiek a gimnáziumi diáknépesség 46,9%-át adták, s később is számos adat támasztja alá a szellemi dolgozók megmaradó felülreprezentációját. Minthogy mind a szülők iskolai végzettsége feljebb tolódott, mind a közép- és felsőoktatás tömegesedett, az elitfelülreprezentáció e számra kitűnően rímelő adata, hogy már a legkeresettebb felsőfokú intézményekben tanuló diákok szüleinek 48%-a egyetemet végzett. Ha nem az iskolák, hanem az iskolázottság által elérhető pozíció felől közelítünk, hasonló eredményeket kapunk a szerzőpáros könyvéből: 1949-ben a szellemi foglalkozásúak a foglalkoztatottak 11,4%-át tették ki. Ε csoport 31,6%-a szellemi foglalkozású szülők gyermeke volt. A kilépési mobilitás felől vizsgálva: a szellemi foglalkozásúak gyerekeinek 1949-ben kétharmada űz maga is szellemi foglalkozást, a szakmunkás apákénak mindössze egyötöde, a mezőgazdasági apákénak mindössze 3,2%-a. 1983-ban a férfi foglalkoztatottaknak hasonlóképpen kb. tizede vezető és értelmiségi: egyötödük vezető és értelmiségi szülők gyermeke (s további egyhetedük szellemieké). A kilépési mobilitás felől vizsgálva: a vezető és értelmiségi foglalkozásúak fiúgyerekeik 46,0%-át, a szakmunkás apák 12,4%-át, a mezőgazdasági apák 5%-át tudták a társadalom felső tizedébejuttatni. A szerzőpáros egyik legkeményebb értékítélete szerint: „Ha a társadalom nem érte is el a háború előtti évekre jellemző zártságát, szemmel láthatóan afelé tart. A teljes populáció idősebb részében még hatnak az 1945-ös rendszerváltás következményei, és ez jelentős mértékben csökkenti az átlagokat. Ha azonban külön nézzük a fiatalabbakat, akkor egészen más adatokat kapunk. Például 1992-ben az összes értelmiségi férfi 23,2%a származott vezető vagy értelmiségi apától, ám ha csak 29 éves vagy fiatalabb férfiakat nézzük, ott az arány 46,7%, tehát már el is érte az 1930-as szintet (28. o.) Egyetlen adattípus — a népszámlálások eltartottsági statisztikája — hiányzik a szerzők művéből, ezt recenzensi feladatkörünket túllépve kíséreljük meg itt pótolni — ha nem is szisztematikusan, de jelzésszerűen:
