Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Varga János: Utolsó kísérlet a román-magyar megegyezésre 1849 nyarán I/33
54 VARGA JÁNOS történő szabad elvonulásra.6 3 Bem tehát már ekkor —július 28-án — készpénznek vette a magyar ajánlat e részének román elfogadását, holott még meg sem indultak Bälcescu és Iancu tárgyalásai. Ugyanazon a napon a Iancut figyelmébe ajánló román emigráns Bäläceanunak, akit Boliac mellett Bälcescu ugyancsak megbízott a légió szervezésével, Marosvásárhelyen azt tanácsolta, hogy ők maguk fogadják szolgálatukba, azaz légiójukba Iancut. Ez pedig arra utal, hogy ő maga még mindig nem kívánta a román felkelőket saját seregébe integrálni.64 Nincs írásos nyoma, hogy Bälcescu a zalatnai összejövetelen Iancu esetleges magyar tábornokságának és a felkelők Havasalföldre vonulásának gondolatát, mint a kormány ajánlatát, illetőleg kérését előterjesztette volna. Erről mintsem tudnak a kibékülés havasi ellenzői. Az viszont kizárt, hogy Iancu előtt is hallgatott volna róla, hiszen az erdélyi románok oláhországi katonai felhasználása eszméjének éppen ő volt a szülője és fő propagátora. Tény viszont, hogy e kérdést Aradon sem hozta szóba, amikor augusztus 8-án a magyar fél előtt ismertette Iancunak a béketárgyalásokkal kapcsolatos augusztus 3-i állásfoglalását. Mindezeknek csak egyetlen magyarázata lehetséges: Bälcescu a magyar ajánlat e részéről csupán Iancut tájékoztatta, ő viszont — radikális harcostársai előtt hallgatva az ügyről — csupán Bälcescu távozása után és szűkebb körével egyetértve döntött róla. Kolozsvárott augusztus 6-ától terjedt el annak híre, hogy Iancu elfogadta az amnesztiát, és 10 000 emberével csatlakozik Bemhez, aki Havasalföldre készül vonulni velük.65 Iancunak azon instrukció szerint, amelyet Bälcescu Kossuthtól kapott, és amelyet neki a havasi vezérhez kellett közvetítenie, az elvonulás engedélyezését is, a tábornoki rangot is formálisan kérnie kellett a kormánytól. Iancu az ezen ajánlatra adott, minden bizonnyal szóbeli válaszát feltételezhetően a hozzá menekült és a magyarokkal inkább rokonszenvező román emigránsok köréből kiszemelt emisszáriusai útján küldte el a magyar félhez. Mivel ők augusztus 8-án Lúgoson Bembe botlottak, aki iránt egyébként is bizalommal voltak, nem mentek tovább a közben Aradra települt kormányhoz, hanem — mivel elsődlegesen úgyis katonai jellegű kérdésekről volt szó — neki adták át Iancu üzenetét. Eszerint a havasok királya, akit időnként különben is gyötört a kétség, hogy jó ügy mellé csatlakoztatta-e népét, amikor a magyarok ellen vitte háborúba, elvben mind a tábornoki beosztásra, mind a harcosainak havasalföldi alkalmazására vonatkozó ajánlatot elfogadta. Életbe léptetésüket azonban három feltételhez kötötte: ő tesz javaslatot arra, hogy emberei közül kik és milyen tiszti rendfokozatot kapjanak a magyar seregben, a magyar felet pedig csak az ő előterjesztésének megerősítési joga illeti meg; a románoknak adandó rangok és fokozatok egyenértékűeknek tekintetnek a magyar haderő más tisztjeinek rangjával és fokozataival; és végül: saját csapatai vezénylésében teljes függetlenséget élvez. Iancu bizonyára 63 Dorsner ezredes jelentette ezt 1849. aug. l-jén a császári hadügyminisztérium számra a segesvári csatáról írt beszámolójában, utalva arra is, hogy Bem parancsát „egy megölt ellenséges tisztnél" találták. (Wien, Staatsarchiv, Ministerium des Äussern, Politisches Archiv X, Russland, Karton 29, Russische Intervention in Ungarn 1849:20.) 64 Ez is Bemnek a 62. sz. jegyzetben idézett levelében olvasható. 65 Paget i. m. 485-486.
