Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Jurek; Tomasz: A sziléziai regionális öntudat középkori fejlődése II/519

520 FOLYÓIRATSZEMLE meteket, de ez nem járt sikerrel. A német nyelv és kultúra egy idő után háttérbe szorította a lengyelt és Ludolf apát a 14. század végén a lengyeleket alsórendű emberekként említi. Ludolf már keveset beszél a lengyel történelemről, akkor is kritikusan és negatív módon, a sziléziai nyelvet pedig német nyelvjárásnak tekinti. A 14. században Csehországhoz került Szilézia, és a cseh korona tartományaként kezelte Felső- és Alsó-Sziléziát. Kezdetben a Polonia elnevezést használták az új területekre, később már Sziléziának nevezték, holott azelőtt ez csak Alsó-Sziléziára vonatkozott, rövidesen azonban már maguk a sziléziaiak is megbarátkoztak a szó jelentéstartalmának kibővülésével. A két terület egyesítését megnehezítette az eltérő gazdasági, társadalmi és alkotmányos szerkezet, de összetartó erőt biztosított a Csehországgal szembeni ellenállás. A cseh fennhatóság nem jelentette a lengyel tradíciók elhalványodását, sőt Sziléziában nosztalgiával tekintettek vissza a régi időkre. A kor egyik legfontosabb forrása a Lengyel Fejedelmek Krónikája, amely a Szilézia iránt érzett mély szeretetről és a Piastok sziléziai ága iránti hűségről tanúskodik. A lengyel történelem viszont csak bevezetésként jelenik meg és nagyon távolinak tűnik, a német szerző a korabeli Lengyelországgal egyáltalán nem azonosul. A 14. század jellemző dokumentumai a Szent Péter fillérekhez kötődnek. A filléreket a 10. századtól fizették a Szent Szék javára, a 14. században a lengyel fejedelmek azonban fejadóvá alakították. Szilézia tiltakozott ez ellen, és így ez volt az utolsó lépés a Lengyelországtól való emocionális elszakadás útján. A 15. századra Lengyelország már önálló, fejlett öntudattal rendelkező terület volt. A század legérdekesebb forrása 1436-ból származik és az idegenek ellen hozandó tilalmak tárgyalását tartalmazza. Az intézkedések egyértelműen a lengyelek ellen irányultak és azért számít különösen értékesnek ez az irat, mert középkori emberek beszélnek nacionalizmusról, hazaszeretetről. A tárgyaláson hét tanú szólal meg és általuk különböző régiók és szociális rétegek - ez lehetővé teszi a kijelentések általánosítását. Szilézia önálló földrajzi, gazdasági, politikai és társadalmi egységként már egyértelműen elkülönül Lengyelországtól, lakóik pedig két különböző néphez tartoznak. Szülőföldjüket patrianak nevezik, amely szoros kötődésről árulkodik. A per során a tanuk Poloni-ról és Teutonici-ról beszéltek és utóbbival azonosultak, ez azt jelenti, hogy németnek tartották ugyan magukat, de sziléziai németnek és ez által elkülönültek a Német Birodalomtól. A 15. század a sziléziai történetírás virágkora, a fenti forrás mellett még számos városi krónika tanúskodik heves hazaszeretetről. Csehországtól ekkor már egyértelműen elhatárolták magukat, de ugyanakkor hangsúlyozták is, hogy ők a cseh korona alá tartoznak. A korona iránti hűség védekezés volt arra az esetre, ha Lengyelország vissza akarná szerezni Sziléziát, a cseh államon belül azonban önállóságot követeltek, sőt egyenrangúságot Csehországgal. A sziléziai regionális öntudat szempontjából meghatározó volt a huszitizmus ill. a huszita háborúk. A huszita támadások hatására eleinte csak a huszitákat gyűlölték, később azonban már nem tettek különbséget, jó" és „rossz" cseh között, minden cseh gyűlölt ellenségnek számított. Fordulópontnak számít a huszita Podiebrad György királlyá választása, ezt ugyanis a sziléziaiak nem ismerték el. A 15. században szakadt el Szilézia véglegesen Lengyelországtól is. Míg a század elején még lengyel segítségben reménykedtek a husziták ellen, addig a század végén Dlugosz már többször is a sziléziaiak lengyelgyűlöletéről beszél. A lengyel hagyományok is elhalványodtak és már nem Lengyelország dicsőséges történetéről, hanem a Piast dinasztia dicsőségéről írtak a krónikások, miközben egyre inkább a német kapcsolatok kerültek előtérbe. A 15. századi sziléziai szerzők németnek vallották magukat, az össznémet szolidaritásról írtak, de Sziléziát tekintették hazájuknak, nem Németországot. Kialakult a sziléziai küldetéstudat is, amelyet tovább erősített a Hedvig-kultusz, és amely szerint Szilézia nélkülözhetetlen a kereszténység terjesztésében. A regionalizmus mellett megjelentek a mikroregionalizmus csírái is, tehát a városok vagy a hercegségek iránti kötődés, amelyet Szilézia széttagoltsága tovább erősített. A kibontakozó mikroregionalizmussal párhuzamosan azonban Szilézia egységét hangsúlyozták és egyre gyakrabban beszéltek a sziléziai népről. A 16. századi humanisták tovább vitték elődeik örökségét, de új elemekkel is gazdagították a történetírást. Véleményük szerint két nép él hazájukban teljesen elkülönülve: lengyelek és németek. A németeknek köszönhető az ország fejlődése és természetesen ők is németnek vallják magukat. Mivel viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, ezért nem kaphatunk átfogó, teljes képet. Felső-Sziléziáról nem rendelkezünk megfelelő dokumentumokkal, hiszen a felhasznált szövegek nagy része értelmiségiektől származik és csak a szerző szubjektív érzéseiről, véleményéről árulkodnak. Mindezek ellenére megállapíthatjuk, hogy a sziléziai öntudat rendkívül korán, már az államalapításkor megjelent és a