Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Varga János: Utolsó kísérlet a román-magyar megegyezésre 1849 nyarán I/33
ROMÁN-MAGYAR MEGEGYEZÉSI KÍSÉRLET 1849 NYARÁN 47 közösséghez tartozás okán, e közösség tagjaként — vagy tagjaként is — illetik meg. A július 28-i határozatot rosszindulatúan lehet pusztán magyar taktikai fogásnak minősíteni, amelyről kigondolói és elfogadói a bukás küszöbén úgy vélekedtek, hogy az események végkimenetele miatt úgysem kell végrehajtaniuk, Európa előtt jó pontot szerezhetnek, a nemzetiségek magyarellenes harcát kompromittálhatják vele, az osztrák vezetőket pedig kényelmetlen helyzetbe hozzák, hisz ezután ők sem adhatnak nemzetiségeiknek kevesebbet.4 3 Mindezt nemcsak a képviselőknek a határozatot megelőző többnapos vitája cáfolja, hanem más megvilágításba helyezik a magyar oldalon érintett egykorúak megnyilatkozásai is. Paget János például az erdélyi birtokosság tekintélyes részének véleményét fogalmazta meg, amikor Szemere képviselőházi beszédéről azt írta naplójába, hogy a miniszterelnök „átad bennünket az oláhoknak és ráczoknak", a határozat várható következményét pedig abban látta, hogy a többségi elvre alapozó határozat folytán Erdélyben „az összes megyei tisztviselők oláhok lesznek és minden vagyonunk az ő prédájuk lesz... reánk nézve, de Magyarországra nézve is elveszett Erdély".44 Czetz János tábornok egy évvel később az emigrációban is úgy látta, hogy a kormány „egyetlen tollvonással feláldozni akart mindent, amit Bem és Erdély hős fiai addig kiharcoltak", mert „a béke kívánatos lett volna, de mégse a saját nemzetiség árán".4 5 Szemere viszont az ország kormánybiztosaihoz intézett július 29-i körlevelében, amellyel a határozat szövegét tartalmazó Közlöny-számot küldte el nekik, így fogalmazta meg annak elvi lényegét: „A nemzetgyűlés a különbféle népiségekre nézve oly politikának vetette meg alapját... melyet Európa követni fog, de példát reá még egy kormány sem adott... A magyar politika az egyenlőség politikája mind a szabadságra, mind a nemzetiségekre nézve, amennyiben a statusegység érdeke megengedi."4 6 Emigrációjából nézve vissza a történtekre, a határozatnak szellemét minősítette fontosnak, amely a harc közepette is a béke felé mutatott. „Arra — szögezte le emlékirataiban —, hogy rögtönös sükere legyen, már késő volt e nyilvánítás, de az elvet kimondani mindig idején van."4 7 Azt hiszem, álláspontjával ma is egyet lehet érteni... 43 A hazai nemzetiségek vezetőinek zöme ténylegesen is így vélekedett (ld. Jancsó Benedek: Szabadságharcunk stb. 165-166.) 44 Paget i. m. 490. 45 Czetz, Johann·. Bern's Feldzug in Siebenbürgen in Jahren 1848 und 1849, Hamburg 1850, 349-350. - Nem minden malícia és alap nélkül jegyezte meg a forradalom vezetőinek céljaitól egyébként is idegenkedő Szilágyi Sándor. „E forradalom által... a, magyarnak uralmát akarák megállapítani, és íme ők magok rátérének, hogy egy föderativ systemán alapuló birodalommá változzék a magyar." (I. m. 72.) 46 Körlevelének fogalmazványa: MOL, BM, Elnöki ir. 1846:617. 47 Szemere Bertalan emlékiratai az 1848/49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról, Bp., 1941, 46. - Szemere ezt 1854-55-ben vetette papírra. - A kései cselekvés miatt egyébként — társai helyett is — önkritikával nézett vissza 1848-ra: „1848-ban végződött be a nemzeti egység nagy műve..., hogy van az, hogy a nemzet éppen legteljesebb erejében a csatát elveszté? Oka, mivel ez idő folytában... megszületett, fejlődött s felnőtt egy új eszme, a nemzetiségé, s roppant hatalmát más fajoknál mi nem ismervén fel kellőleg, nem vevők azt illő számításba... valljuk meg... a nemzetiségi eszmének s mozgalomnak nagy fontosságát s messze horderejét nem fogtuk fel. Mi pusztán mesterséges zajnak véltük, mi az ég dörgése volt." (Szemere e levelét közli a Pesti Hírnök, 1859, 118. sz. Idézi Jancsó is: Szabadságharcunk stb. 186.)
