Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: A tizenegyedik század története (Ism.: Thoroczkay Gábor) II/500

505 TÖRTÉNETI IRODALOM vette, amely ellen a lászlói törvényhozás lépett fel keményen. Az itt közölt gondolatok egyébként szintén Kristó Gyula régi kutatási eredményeit tükrözik. Az új rendet egyre inkább jelképező szolgaság rendszerét elemezve a szerző kiemeli, hogy a nomád társadalmakban e jogállás szinte kivétel nélkül idegen etnikumúaknak jutott osztályrészül. Az István időszakában még egymástól élesen elkülönülő szabadokat és szolgákat a 11. század vége, a kötött szabadság megjelenése közelítette egymáshoz, s ez az időszak, amikor az e státusz birtokában lévő társadalmi rétegek (mint például a várjobbágyok) megjelennek forrásainkban. A monográfia utolsó fejezete a mindennapi élet sokszínű viszonyainak leírását tűzte ki célul (137-161. ο.). A magántulajdon fogalmának bemutatását szintén a 10. századi állapotok ábrázolásával kezdi a szerző: e korban csak az állatok képezték valaki személyes vagyonát. A föld hasonló tulajdonlása csak Szent István idejében jelent meg, de később még történtek kísérletek a közös birtoklás visszaállítására. A század harmadik harmadának dekretális emlékeiben oly gyakran tárgyalt tolvajlás az ingó vagyont érintette, s ennek elharapódzása a vándormozgalom mellett a legsúlyosabb válságjelensége lehetett az érának. Kálmán király korára azonban megszűnőben volt a probléma. Az utóbbi időben sokat vitatott kérdésre tér ki a szerző, amikor az életmód változását mutatja be. Nézete szerint a korábban meghatározó nomád állattartás — természetföldrajzi és politikai okokból — már a 10. század közepétől válságban volt a Kárpát-medencében. Az államalapítóval berendezkedő nyugati típusú feudális struktúra a komplex termelőgazdaságot tekintette mintának, e mód legelőször az egyházi birtokokon jelent meg (ez a magyarázata, hogy az egyházak viszonyait taglaló korabeli oklevelekből nem derül fény a nomadizmus hazai jelenlétére). Kristó szemléletesen mutatja be a döntően lótartó életmód istállózó állattenyésztéssé való átalakulását egy konkrét, Duna-Tisza közi mikrorégió példáján. A század végének diplomái és törvényei pedig már a nomadizmus feladását célzó kényszert is érzékeltetik. A következő alfejezet is még a fenti problémát, a nomád életforma visszaszorulását, a földművelésre való áttérést járja körül. A szerző figyelmeztet, hogy ennek üteme régiónként más és más lehetett, s a korábban főként Szabó István által vizsgált 1092. évi törvényhelyek a mozgó falvakról is a nomadizmus erejét mutatják még. A letelepedés kérdéseit tárgyalva először a falu fogalmával foglalkozik, szerinte ez az ugor eredetű szó kisebb emberi közösség együttélési formáját jelenthette, de a korai időkben biztosan nem azonosítható szilárd határú településsel. Ezek a Kárpát-medencében Kristó szerint többnyire szláv eredetűek lehettek, s már a 10. század második felében feltűntek. Itt is hangsúlyozza, hogy az ország sík vidékein azonban még all. század végén is jórészt hiányozhattak a stabil határral rendelkező téli szállások. Ezután a földesúri gazdasági „üzemek", a prédiumok problematikáját mutatja be, megemlítve, hogy a Dunántúlon főként a kézműves prédiumok domináltak. A kisebb emberi lakóhelyek közül a sátorról és a veremházról nyerhetünk ismereteket, valamint a kialakuló falvak belső rendjéről. A korai időszak váraira rátérve Kristó hangsúlyozza a Bóna István kutatásain alapuló tételt: a várépítés a magyaroknál csak a 11. század elején jelent meg. Ezek létrejöttének fő oka a defenzív külpolitikában, ill. az igazgatás igényeiben kereshető. Megemlíti, hogy többségük kezdetben föld-fa vár lehetett, de a század végére e nagykiterjedésű objektumok sáncaira is már kőfalak épülhettek. A váralja települései hamar a kereskedelem hazai központjaivá váltak. A várakhoz kapcsolódó fontos települések közül a Géza fejedelem alapításának tartható Esztergomról, illetve all. században az ország valóságos és szakrális központjává váló Székesfehérvárról nyerhetünk ismereteket. (Ez utóbbi elnevezéséről is közli nemrég napvilágot látott űj nézeteit). A szerző kiemeli, hogy voltak olyan fontos települések is, amelyek nem várakhoz kapcsolódtak: ezek vagy egyházi jelentőségüknek vagy kedvező fekvésüknek köszönhették kiemelkedésüket. Összegzően úgy véli, hogy a korszak városait lényegében a kereskedelmi tevékenység teremthette meg, s képük jócskán keleties, nomád jellegű lehetett még az első keresztény században. Az utolsó konkrét kérdést taglaló alfejezet all. század kereskedelmével foglalkozik. Itt is először a korábbi viszonyokkal ismertet meg bennünket Kristó Gyula, a 9-10. század bizánci irányultságú árucseréjével, valamint a kereskedelmet pótoló kalandozások szerepével. Véleménye szerint az árucsere keleti orientációja a 11. századra is jellemző maradt, de ismerteti a nyugati import termékeit is, s hangsúlyozza a hazai belső kereskedelem fejletlen mivoltát. Az első kereskedelmi monopóliumok az uralkodóhoz kötődtek (lásd a ló- és ökörkivitel korlátozását). Végül a vásárok és a vámok megjelenését mutatja be a szerző. Monográfiája végén a század mérlegét (163-164. o.) vonja meg a kötet szerzője: hangsúlyozza a nyugat felé fordulás jelentőségét, de nem hallgatja el az ezt kísérő emberi tragédiák meglétét sem. A viharos évszázadban az ország gazdagodott, népessége kétszeresére nőtt, s befogadta a keresztény-