Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században (Ism.: Veszprémy László) II/498
499 TÖRTÉNETI IRODALOM zsonyi győzelemre vonatkozó fejtegetései, mégha ez esetben a hadtörténetírás a katonai győzelem jelentőségével tisztában volt. Teljesen indokoltan írja, hogy a magyar hagyomány fantomgyőzelmeinek, pl. Bánhida, a politikai közélet sokkal nagyobb teret szentel, de az nemigen várható, hogy a csata helyszínén a közeljövőben a bánhidaihoz hasonló turulszobrot lehetne elhelyezni. A német földi kalandozásokra tett megjegyzései is általában meggyőzőek. Ugyanakkor az olvasónak olykor az az érzése, hogy a magyar kalandozások története már-már szakadatlan sikertörténetté szépül, noha a Kristó Gyulának tulajdonított „pesszimizmust" már magunk is szóvá tettük korábbi írásainkban. 907 után jelentősebb ütközetben a magyarok már nem arattak győzelmet, s a források szerint az erődített helyekkel szemben alkalmazandó ostromtechnikát képtelenek voltak elsajátítani. Mind tudjuk, Augsburgot kétszer ostromolták hiába, de kisebb erősségekkel mint Fulda vagy Freising stb. sem bírtak. Már pedig jelentősebb zsákmányra a segélypénzeken és váltságdíjakon felül csakis a fallal körülvett helyekről számíthattak, a sikert pedig akkor is az anyagi haszonban mérték. A szerző talán túlságosan is elbagatelizálja a merseburgi vereséget, amit meglehet valóban mértéktelenül felnagyított a német propaganda. A tény attól persze tény marad, a magyar sereg váratlan és lesújtó taktikai vereséget szenvedett el, amin a gyors menekülés valamit enyhített. Nem véletlen, hogy olyan távoli tájakra kényszerülnek, mint Hispánia, ahonnan kockázatos a zsákmánnyal való visszatérés. 955-ben pedig maguk a magyarok érzik úgy, hogy a fokozódó német erőfölény és katonai modernizáció, ami Itáliát is elzárta előlük, a kalandozások jövőjét veszélyezteti. A hispániai kalandozások helytelen térképészeti ábrázolására tett megjegyzését azonban szépen igazolja, pl. a napjainkban megjelent „Europas Mitte um 1000." Katalógus 1. kötetének 223. oldalán látható térkép. A térképészeti problémák a 955. évi augsburgi vereséget (aug. 13. Csak sajtóhiba az 54. oldalon) illetően már nem olyan egyértelműek, legalábbis nem intézhetők el néhány sorban, noha az ÉNY tájolást kétségkívül komoly érvek támogatják (a szerző felfogásával egyező német irodalmi művet részletesen ismertettük a Hadtörténelmi Közleményekben (102,1989: 4. sz. 545-550.). Az augsburgi vereség katonai súlyát pedig igazán nem érdemes kisebbíteni, mégha az ütközetből a hét gyászmagyarnál jóval többen (de talán mégsem a sereg nagyobb része) menekültek meg. A záró megjegyzésekben említett 1030—i magyar ellencsapásnál Herwig Wolfram meggyőző érvelése szerint (Bak János emlékkönyv, Bp. 1999) a Bécs helynév lokativus, ahol a magyarok a császári seregét kerítették be. Annak ellenére, hogy a magyarok valóban fantasztikus katonai és lovas teljesítményt nyújtottak, talán inkább óvnánk attól, hogy a normannokkal és arabokkal összehasonlítsuk őket. A régészeti leletek azonban, elsősorban a pénzleletek politikatörténeti és kronologikus elemzésekben való felhasználása mintaszerű és tanulságos. Jól összefogott a képzelt, de vita tárgyát képező, bizánci fenyegetésről írott áttekintés (14-15. fej.), miként érvelése arról, hogy Termacsu Bizáncban biztosan eldicsekedett volna a magyarok Attila-hagyományával, ha lett volna (71. o.). Nem indokolja, hogy Botond miért pont 958-ban indult Bizánc ellen, (a hagyományos kronológia inkább 959-et ír, de mivel mitikus személyről van szó, a történet bármelyik bizánci kalandozáshoz hozzákapcsolódhatott), s hogy neve miért jelentene lándzsát (a nyelvészek a „bot" szót eddig inkább a buzogánnyal hozták kapcsolatba). A 955 utáni időszakot illetően szemléletes sorokat olvashatunk Quedlinburg korabeli egyházi és világi topográfiájáról, majd a nyugati magyar határ visszavonásáról az Ennstől az Erlau folyóig, a Nibelungenlied szintén vitatott információja alapján (16-17. fej.). A 980-as évek nehezen áttekinthető magyar-német válságáról szólva a szerző szerint a Melk elleni támadásra és a magyar határ Traisenig való visszaszorítására, ahol Géza határvára állt, 985-ben azután került sor, hogy Civakodó Henrik lett a bajor herceg. A következő eseményt Theophanu halálához, 991-hez kapcsolja, amikor Civakodó Henrik a magyarokra támad, s a magyarokat a Bécsi erdőig szorítja vissza. A kötet záró része már az István-korral foglalkozik (18-19. fej.). Megfontolandó oldalak foglalkoznak a bényi tábor jelentőségével, ám annak összekapcsolása Szt. István felövezésével már korántsem olyan egyértelmű. (Niedernmünster nevében a 82. oldalon sajtóhiba). A Szentlándzsa magyar történeti jelentőségét illetően teljesen igaza van a szerzőnek, amit a már említett „Europas Mitte um 1000" kiállítás tanulmányai igazolnak. A koronával kapcsolatban pedig Gerics József és Ladányi Erzsébet tanulmányában leírtakat követi, s azt a korabeli pántos koronákkal hozza öszszefüggésbe. Nem mondja ki, de sejteti, hogy mivel értelmezésében a ménfői csatát követően a korona nem került ki az országból, a latin korona akár Szt. István eredeti vagy éppen az eredetit pótló alkotás is lehet. Végül az aquileiai altemplom „kalandozó magyar lovasára" vonatkozó megjegyzése teljesen helytálló, amennyiben se nem kalandozás korabeli se nem magyar. Éppen a terjedelmes itáliai szakirodalom alapján magunk is kísérletet tettünk (Militaria Modell Magazin
