Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században (Ism.: Veszprémy László) II/498

498 TÖRTÉNETI IRODALOM Bóna István A MAGYAROK ÉS EURÓPA A 9-10. SZÁZADBAN (História Könyvtár. Monográfiák 12.) História, MTA Történettudományi Intézete, 2000. 162 o. Bóna István munkája a História folyóiratban előzetesen megjelent részletek után látott napvilágot. így az „előzetesek" után már-már többet, egy nagyobb, szintetizáló monográfiát várt az olvasó, noha a könyv műfaja és terjedelme mindenben megfelel annak, amit a szerző a bevezetőjében vállal és megfogalmaz: „egykorú, hiteles, írásos feljegyzések csokorba kötése őseink külkapcsolatairól és külügyeik európai hátteréről, s ami ehhez szorosan hozzákapcsolódik: katonai teljesítményeikről, hadtörténetükről, mindez a szerző alapképzéséhez illően régészeti és pénzismereti adatokkal kísérve és alátámasztva. "(7. o.) A könyv első fejezetében a magyar honfoglalást megelőző évtizedek (813-893) „ingoványos" magyar történelmének, a magyaroknak a Fekete tengertől északra töltött tartózkodásának a problémáiba vezet be. A 813 nem véletlenül kerül a címbe: ugyanis elképzelhetőnek tartja, hogy 813-ban a bolgár seregben szereplő „hunoi" magyar segédcsapatok voltak. Ehhez kapcsolódik, hogy 813 után, de még 829/830 előtt a kazárok által a Don kanyartól a Don torkolatáig terjedő határ megerősítésére emelt erődök közül talán a magyarok azok, akik a déli, Cimljanskoe gorodisce-nél lévőt 813 után feldűlják. Időrendben ezt követte 833-34-ben a jól ismert Sarkéi erődjének, illetve egy a szerző által a fejtegetéseibe bevont semikarakorski erőd felépítése. Ennek eredménye, hogy a magyar portyázókat eltérítették a Duna felé, s 837/38-ban már dokumentálhatóan is megjelennek az Al-Dunánál. Ez a Don torkolatától az Al-Dunáig teijedő vidék válik a magyarok országává. Innen portyáztak a szlávok országaiban, s az ejtett rabszolgákat a Krím félszigetre hajtották. Megerősíti, hogy a magyarok a K.r.c. alakban megőrzött Khersonban találkoztak Konstantin filozófussal (860/861). Innen indultak ki Rastislav morva fejedelem megsegítésére is, amiről az Annales Bertiniani 862-ben beszámol, s aminek hagyományos értelmezését a közelmúltban értelmetlenül próbálták megkérdőjelezni. Mindezt csak azért idéztük részletesebben, mert a 9. századi magyar történelmi időrendre vonatkozó megjegyzései, a 9. századi népmozgás nemlétének cáfolata a fentieken alapulnak. A DAI-ban megőrzött információkat a szerző, Kapitánffy István és Sándorfi György téziseivel egybehangzóan 9. századi feljegyzésekre vezeti vissza, azaz eszerint azok a 10. századi történelemre semmilyen forrásértékkel nem rendelkeznek. Ennek értelmében a DAI 40-ben említett folyók a Fekete-tenger északi partvidékének a folyóit jelölheti. A 3. fejezet régészeti megjegyzéseket fűz a vándorló magyarok leletanyagának azonosításával kapcsolatban. Felhívja a figyelmet a baskíriai, észak-baskíriai temetők leleteire. A 4. fejezetben találó megjegyzéseket tesz az Anonymusnál szereplő Kijev városának értelmezéséről. Az újabb kutatás számára eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Névtelen semmiféle honfoglalás-korabeli szóbeli vagy írott forrásra nem támaszkodott. A Vágó Pál történelmi festményén megfestett Kijev bevétele éppen olyan álomkép, mint a honfoglalók összes többi, helynevek alapján kitalált ütközete. Bóna mindezt még egyértelműbbé teszi, ti. utal arra, hogy Ős-Kijev egy kis területű, építészeti emlékekben szegény település volt, s majd csak a honfoglalás körüli években épül meg krónikásaink városa, hogy azután Bölcs Jaroszláv uralkodása alatt váljon a mai kor képzeletében élő ragyogó metropolisszá. A honfoglalásra vonatkozóan (5. fej.) az első hadieseményeket a 894. évi morva-magyar hadjárathoz kapcsolja. Ezután a magyarok — bár ezzel a szerző csak mint lehetőséggel számol — nem hagyták el a Kárpát-medencét, hanem a Felső-Tisza-vidéken téli szállásra rendezkedtek be. A bolgárok 895 őszén mértek vereséget a Liüntika vezette magyarokra, miközben a besenyők rátörtek az etelközi szállásokra, s a magyarok Almos vezetésével Erdélybe vonultak be, majd innen veszik birtokba az alföldi területeket. A kalandozásokhoz van talán szerzőnek a legtöbb mondanivalója, s valóban ezek a fejezetek a könyv legolvasmányosabb részét alkotják (6-13. fej.), ezek foglalata időközben németül is megjelent az „Europas Mitte um 1000" kiállítás tanulmány-kötetében. Alapos genealógiai adatokkal motiválja a történéseket, s árnyalja a magyar kalandozások nyugati politikai kapcsolódási pontjait. Joggal utal arra, hogy a korábbi hadtörténetírás nem értékelte kellőképpen a brentai magyar győzelmet (899. szept. 24.), noha az itáliai seregre vonatkozó létszámbecslései némileg eltúlzottnak tűnnek. A magyarok taktikájára tett megjegyzések is rendkívül találóak. Hasonlóképpen indokoltak a po-