Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

485 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI lezte. Ezzel párhuzamosan az Árpádok valóságos hatalmának kisebbítésére törekedett. Mint a bárók történetírója a világi előkelők messzi múltba nyúló történeti tudatának (legtöbbször hamis tudatának) alakításával, a királlyal szembeni emancipációjuk történeti igazolásával az ideológia síkján már a tartományúri hatalmat készítette elő. Az egyik legjelentősebb változás körvonalai IV Béla alatt a közigazgatás terén mutatkoznak. A királyi vármegyék — a tatárjárás körüli hadszervezethez hasonlóan — szintén légüres térbe kerültek. A király elvesztette ingatlanainak jelentős részét, immár nem ő volt feltétlenül minden megye legnagyobb földbirtokosa. Az őt képviselő ispán kezét a megyebeliek által szerzett mentességek sokasága kötötte gúzsba. A vármegye egyre kevésbé volt királyi vármegyének tekinthető. A kibontakozás első halvány körvonalai a zalai királyi szerviensek 1232. évi ítéletlevelével kezdtek felsejleni. Ok királyi felhatalmazás alapján nyerték el megyéjük területén a bíráskodási jogot. Ezzel precedens teremtődött arra, hogy a megyei igazságszolgáltatásban (tágabb értelemben a megyei adminisztrációban) a szerviensekből kialakuló köznemesek jussanak nagy szerephez. Ebbe az irányba mutatott az Aranybulla 1267. évi megújításának azon cikkelye, amely megyénként két-három nemes megjelenését írta elő az évenként Fehérvárott megrendezésre kémlő törvénynapokon. A végső megoldást előlegezte meg az 1268-ban indult királyi birtokrendezés, amikor a végrehajtás során két báró és négy nemes járt el. Ugyanezen évben megszületett Zala megyében az ottani ispán és a szolgabírónak nevezett négy nemes oklevele, a nemesi megye első írásos dokumentuma. A nemesi megye modellje valójában két — egy régi és egy új — tényező igazságszolgáltatásának kompromisszumán alapult. A 11. század eleje óta ítélkező ispán és az 1232 óta e jogot királyi támogatással megszerző nemesek egymásra találása > volt ez, amelyet a király törvényesnek ismert el. Az királyt képviselő ispánnak ugyanis volt még némi hatalma, de nem volt társadalmi támogatottsága, míg a nemesség társadalmi elismertséggel rendelkezett, de hatalommal nem. Mindez hozzájárult a köznemesség mint társadalmi csoport kialakulásához, együvé tartozása tudatának kikristályosodásához, és képviselői meglelését a kiválasztás (a representacio elve) alapján biztosította. Ugyancsak IV Béla reformjai sorába tartozik a városok pártolása is, amelynek eredményéről, az általa kiváltságolt városok számáról fentebb már megemlékeztem. A politikai értelemben vett negyedik szakasz ismét mintegy 30 esztendőt fog át 1272 és a század vége között. A káosz évtizedeinek tekinthetjük ezt az időszakot. Két uralkodó osztozott ezen, a kiskorúként trónra került és kun anyától származó IV László, valamint az ország közepét először koronázásakor látó, addigi életét idegenben eltöltött III. András. Egyik körülmény sem jó ajánlólevél, de ami 1272 után az országban történt, az nem e tényezők következménye. Most ért be a II. András „új intézkedéseinek" révén elvetett és kikelt mag termése, amelyet IV Béla tatárjárás utáni reformjai érleltek. Számos uralkodói jó szándék ekkor fordult visszájára. Ε korszak legfőbb ismérve, hogy immár nem a király a történelem főszereplője, többé nem ő tartotta kezében az ország gyeplőjét, maga csak sodródott azon eseményekkel, amelyeken nem tudott úrrá lenni. A kezdeményezés a bárók, a század végén pedig már egyértelműen a bárók közül kiválasztódó, tar-