Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

486 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI tományúrnak nevezhető tucatnyi kiskirály kezébe került. Ameddig az uralkodó oldalán felsorakozott néhány tartományúr, addig szerepe nem jelentéktelenedett el egészen, amikor azonban magára hagyták, kiderült, hogy valójában epizód szereplő. Ebben a korszakban vívtak először belháborüt egymással az ország területén a királytól függetlenül a bárók. Megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy önálló, a magyar királytól független külpolitikát folytassanak. Az ország szuverenitásának biztosítása érdekében az uralkodónak rendszeresen katonai úton fel kellett lépnie az ellene lázadó előkelőkkel szemben. Ez adja magyarázatát annak, hogy szinte alig volt olyan esztendő ezen évtizedek alatt, amikor ne folyt volna valamilyen belháború az ország valamelyik pontján. A káosz tehát a lét- és vagyonbiztonság megrendülését, a kiszámíthatatlanná vált belső viszonyokat jelentette. Ekkor vált szokássá, hogy a bárók az uralkodót saját politikai játszmáik egyikének tekintették, eszerint is bántak vele, nemritkán fogságba is ejtették. Az erőviszonyok eltolódására e kiskirályok talán leghatalmasabbikának, Csák Máténak a gazdasági viszonyai vetnek éles fényt. A 14. század elején egyazon időben legalább 40 („pályája" során összességében azonban 50-et meghaladó számú) vár volt a birtokában, ingatlanjainak (birtok, falu) száma 500 körül mozgott, és mintegy 5 ezer fős magánhadsereg kiállítására volt képes. A tartományúri hatalom kialakulása több körülmény egybeesésén alapult. Meghatározó jelentőségű volt a kiskirályok birtokainak nagy száma, amit királyi adományok révén, erőszakos foglalásokkal, vétel útján, cserével gyarapítottak. A királyi birtokjuttatások nemritkán jogokat is jelentettek számukra (pl. vámszedés). Várépítéseik eredményeképpen hatalmuk új szimbólumait teremtették meg. Közülük számosan kaptak az uralkodótól udvari tisztségeket, tartományok (Szlavónia, Erdély) vagy megyék igazgatására szóló megbízást, báni, vajdai, ispáni kinevezést. A király nevében és felhatalmazásából való ténykedésük azonban egyre kevésbé az uralkodó érdekeit szolgálta, hanem saját hatalmuk növelését. Különösen akkor vált veszélyessé az uralkodó számára egy arisztokrata, amikor magánbirtokainak területe és közjogi szereplésének színtere egybeesett, vagyis hatalmának köz- és magánjogi elemei összefolytak. A magánfamília intézménye a tartományuraság társadalmi bázisát teremtette meg, és a birtokok igazgatásában, a hadakozásban valóságos sereget biztosított a kiskirály számára. A 13. század végén átrendeződő társadalmi palettán a bárói erőnövekedés az egyház, a nemesek meggyengülésével és a királyi hatalom további térvesztésével járt együtt. A főpapok számára, akik a század első évtizedeiben igen tekintélyes súllyal és befolyással rendelkeztek, még az 1260-as évekig adva volt a lehetőség arra, hogy királyi hatalomtól független tartományuraságokat építsenek ki. Erre ekkor az esztergomi érsek kísérletet is tett. Sikerre azonban tervét már nem vihette, mivel a világi nagybirtok a káosz évtizedeiben — főleg katonai szempontból — fölébe nőtt. A kialakuló köznemesség tömegei vesztették el a távoli királytól való közvetlen függés kiváltságát, és a közeli nagyúr magánfamíliájába kényszerültek. Ennek a kornak a köznemesi ideológusa, Kézai Simon, IV László udvari papja, a hun népet a magyarral azonosítva királya történeti előképét Attila hun uralkodóban látta. Ez az ősválasztás a klérus számára elfogadhatatlan volt, egy ágostonos szerzetes röviddel a Kézai-krónika elkészülte után ezt így öntötte