Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

481 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI megmaradt, ám a királyi magángazdaságnak — a már korábban eladományozás tárgyát képező udvari szervezet mellett — alapját képező várispánság és a rajta alapuló királyi haderő légüres térbe került, létében vált kétségessé. A domaniális jövedelmeket egyelőre nem tudták pótolni az áru- és pénzviszonyokra alapozott pénzbeli bevételek, azaz úgy tűnik: II. András túlbecsülte a „lent" bekövetkezett gazdasági változások mértékét. Katonai vonatkozásban az ország elvesztette vé­delmi képességeit. A várispánságok alapjait képviselő föld-fa várak avíttságuk okán szabadtéri múzeumoknak számítottak, emberanyaguk pedig viharos gyor­sasággal ürült ki, a várelemek részint elvándoroltak (kedvezmények reményében más vidékekre, illetve városokba), önálló egzisztenciát teremtve kiváltak onnan, részint pedig magánosok kezére kerültek a várföldekkel együtt. Magyarország Szent István idejére visszamenő 11-12. századi berendezkedése tetszhalott lett. Teljesen halottnak csak azért nem lehet mondani, mivel a kortársak közül sokan úgy látták, még van remény életre keltésére. Ε vélekedés valóra váltására tett kísérletek jelentik a 13. század politikai értelemben vett második korszakát. Ezek kezdeményezője II. András elsőszülött fia, Béla király. Ezt az — 1218-1220 tájától 1241-1242-ig terjedő — időszakot mint a mindinkább erőre kapó „forradalomellenesség" korát jellemezhetjük. A korszak névjegyét azonban már 1213-ban letette, amikor Béla csak hétéves gyer­mek, és az események alakításában még semmi szerepe nincs. Ez évben példátlan módon merényletet követtek el a királyné, a meráni Gertrúd ellen, ami az „új intézkedések" egyik fő haszonélvezőire mért csapásnak fogható fel. Ez ugyan még nem volt képes letéríteni a „forradalmi" útról II. Andrást, de — ha figyelt volna, észrevehette volna — figyelmeztető jel volt. Az 1217-1218. évi keresztes háború, II. András tartósabb távolléte viszont megtörte az új államrezon egyenes vonalú pályáját, és időlegesen megállította a mintegy évtizede tartó folyamatot. Amikor az uralkodó hazatért a Szentföldről, úgy tűnt, mintha maga is belátta volna: po­litikája megbukott. Felfigyelt a nagy károkra, bár nem világos, hogy tudatosult volna benne: mennyi ebből az ő politikája okozta kár, és mennyi az, amit távol­létében az ellenzék idézett elő. Inkább az utóbbit okolta szavakban, de tetteiben egyelőre mérsékletet tanúsított az „új intézkedések" folytatásában. Az ellenzék egyre jobban megerősödött, a magyarországi vezető klérus (háta mögött az erős pápasággal), valamint az 1220 után területi hatalommal felruházott Bélához állt előkelők egy sor kérdésben visszacsaptak. 1220-ban elkezdődött a jogtalanul el­foglalt udvárnokfoldek visszavétele, 1221-ben pedig II. András kénytelen volt el­rendelni, hogy „a várak földjeit, bárki is foglalta el azokat erőszakosan, a váraknak vissza kell adni". A „forradalomellenesség" tehát mint restaurációs politika je­lentkezett. II. András egy másik ellenzéke (az ún. Imre-párti előkelők csoportja) 1222-ben kieszközölte az Aranybullát, amelyben kimondták: a király nem adományoz­hat el egész comitatust vagy bármiféle méltóságot (dignitas). Az előbbin a királyi vármegye uralkodó kezén levő teljes birtokállagát érthetjük, az utóbbin pedig az olyan gyakorlatot, amilyen pl. Esztergom vármegye ispáni címének az esztergomi érsek számára történt elidegenítése volt 1215-ben. A két dolog természetesen a legszorosabban összefüggött, nem véletlenül került tilalmazásuk egyazon törvény-

Next

/
Oldalképek
Tartalom