Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Zsoldos Attila: Karászi Sándor bán és utódai II/385
402 ZSOLDOS ATTILA A IV Béla birtokvisszavételi akciói során keletkezett oklevelek arról tanúskodnak, hogy Béla az esetek egy részében — általános célkitűzései ellenére is — meghagyta az adományos kezén a korábban elnyert birtoko(ka)t. A korábbi jogtörténeti irodalom feltételezte, hogy ezen alkalmakkor IV Béla az Aranybullának az „igaz szolgálat"-tal szerzett birtokok visszavételének tilalmáról szóló rendelkezését alkalmazta.151 A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Igaz ugyan, hogy Béla több esetben az adományos szolgálataira hivatkozva erősítette meg annak birtoklását,15 2 s egy alkalommal — a Mária királyné már említett oklevelében olvasható megjegyzés egyfajta ellenpontjaként — a felsorolt érdemeket „az adomány ésszerű oká"-nak (racionabilis donacionis causa) mondja,153 máskor viszont egyéb körülmények figyelembevétele indította az adomány meghagyására.15 4 Indokoltnak tűnő feltételezés szól amellett, hogy az adományosok érdemeit felemlegető megerősítések valójában azon politikai körülményeknek tulajdoníthatóak, melyek Béla első birtokvisszavételi akciójának időszakát jellemezték: a hercegnek ekkor még tekintettel kellett lennie az adományosok II. András szolgálatában szerzett érdemeire.15 5 Ez a magyarázat annál is inkább elfogadhatónak látszik, mert amikor az 1235-ben trónra lépő IV Béla felújítja a birtokvisszavétel politikáját — mégpedig „erősebb kézzel" (validiori manu), amint egyik oklevele fogalmaz156 —, egyszeriben megszaporodnak azon adataink, melyek szerint Béla immár a II. András uralkodásának évtizedeiben teljesített szolgálatok dacára is érvénytelenített adományokat. Ez a gyakorlat teljes mértékben ellentétes volt az Aranybulla említett 17. cikkelyével, s alighanem a korabeli magyar közfelfogással is. Legalábbis erre enged következtetni a tájékozott és jó elemzőkészséggel megáldott Rogerius azon fejtegetése, mely a IV Béla és a magyarok közötti „gyűlölködés" (odium) egyik okát éppen Béla adománypolitikájában vélte felfedezni, bizonnyal helyesen. Munkájának ezen a pontján Rogerius előadja: „a nemesek keserű szívvel mondogatták", hogy míg korábban a hadjáratokban elesettek vagy fogságot szenvedők rokonait a királyok „kártérítésül és megfelelő jutalomként" (in recompensationem et remunerationem congruam) megadományozták, Béla „nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már eladományozott birtokokat is visszavette a saját jogkörébe és tulajdonába".157 151 L. pl. Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az árpádok alatt. Pest 1872. 304-305.; Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére. Bp. 1919.6 360. 152 L. pl. 1230: CDES I. 259.; 1231: UB I. 136-137.; 1250: RA 1/2. 278, vö. még 1228: UB I. 116. és 1233: Hazai oklevéltár 1234-1536. Szerk. Nagy Imre, Deák Farkas, Nagy Gyula. Bp. 1879. 6-7. (ez utóbbi keltére 1. Karácsonyi János·. A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Szerk. Koszta László. Szeged 1988.2 118-119, 23. sz.). 153 1230: UB I. 123. 154 1230: ÁÚO XI. 214. 155 Rákos /.: i. m. 10, 13. 156 1250: RA 1/2. 278. 157 Rogerius 5. c. (Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum I—II. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini 1937-1938. II. 555-556.) - Az idézett magyar fordítás Horváth János munkája, 1. A tatáijárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1981. 115.
