Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: II. András király "új intézkedései" II/251
264 KRISTÓ GYULA amely mintegy 25 km hosszan nyúlt el a Dunától a Nagyárokig, átfolyt rajta a Vajas folyó, szélessége pedig helyenként a 10 km-t is meghaladta. Hozzávetőleg 250 km2 -nyi (azaz 25 ezer hektáros) térség jutott magánkézre. Ugyancsak 1206-ra tudatosulhatott Andrásban az a felismerés, hogy a juttatásoknak célirányosaknak kell lenniük; a hatalmi elitet kell szorosan magához láncolnia kedvezmények révén (hogy azok el ne hagyják őt, mint éppen az ő kedvéért fordultak el néhány évvel korábban vezető méltóságok Imre királytól). Ezt fogalmazta meg egy olyan oklevél — csonkán ránk maradt — arengájában, amelyben egyébként a magyarországi egyház fejét, János esztergomi érseket jutalmazta tekintélyes, 40 ekényi (mintegy 5 ezer hektárnyi) földdel és az ott élő népességgel: „Jóllehet az üdvösség és az e világi élet sikere érdekében szerfelett hasznos a királyi felség számára mindenki érdemeit a viszonzás (recompensatio) hálájával elismerni, inkább kell a főemberek (magnates) kegyével..., akiknek tanácsai és erényei tartják rendíthetetlenül a korona és az ország állapotát..., kéréseikre, amelyek a jogon alapulnak, illő [figyelmet] fordítani".72 A szorosan mellette álló eliten kívül a hozzá feltétlenül hű jövevények (hospites) alkotják azt a másik szűk társadalmi csoportot, amely András figyelmének központjába került. Ennek két 1206. évi oklevél arengájában is nyoma maradt. Az egyikben a latin Jánosnak, hű jövevény vitézének (hospes fidelis noster miles) adott egy, kis kiterjedésű délerdélyi földet, a későbbi Dombos falu (villa Latina, Wolldorf, ma Valeni) területét: „A királyi felség tisztelete számára szerfelett hasznos, ami a kegyesség forrásából születik, hogy a kegyének oltalmához folyamodó összes jövevényt támogassa és dédelgesse, de a józan ész azt tanácsolja, hogy inkább azokat védelmezze és azok útját egyengesse, akikről úgy látszik, hogy a korona tiszteletéről és az ország hasznáról hathatósabban gondoskodnak".73 Ugyancsak 1206-ban e bevezető gondolatot követően állapította meg az erdélyi Krakkó, Igen és Romosz jövevényeinek szabadságát: „A királyi felség érdeke, hogy országa összes jövevényének szabadságát, amellyel a természet jóakaratú keze őket boldogította, hiánytalanul és sértetlenül meg kell őriznie, mégis egyfajta különleges, meghitt barátsággal (familiaritate) tartozik fáradozni azok haszna és nyugalma érdekében, akiket mind a nép nemessége (nobilitas generis) felékesít, mind a korábbi királyok előrelátó megfontolása kedvesebbnek és méltóbbnak vélt".74 Mintegy betetőzéséül az előkészületeknek, II. András király 1206-ban egyenesen Isten földi képmásaként nyilvánítja ki természet adta jogát az adományok megtételére. Ez az oklevél mind arengája gondolatiságával, mind az adomány kiterjedtségével figyelmet kelt. Arengája így szól: „Bár a magasan trónoló Úr, a javak összességének bőkezű adományozója (largitor), minden ajándékozást magának tart fenn, mégsem hihető, hogy őutána a végrehajtó (amministrator) mentes kell hogy maradjon bármiféle adományozástól (retribucio), és midőn a javak Teremtőjét megilleti bármely javak adományának az odaadása (donacionis sue retribucio), Isten tisztének e világi betöltője (dispensator) is legyen méltó a neki tett szolgálat megjutalmazására" 72 CDES. I. 112. (Reg. Arp. 227. szám). 73 Franz Zimmermann-Carl Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I. Hermannstadt 1892. (a továbbiakban: ZW I.) 8. (Reg. Arp. 223. szám). 74 ZW I. 9-10. (Reg. Arp. 226. szám).
