Századok – 2001
FIGYELŐ - Urbán Aladár: A magyar külpolitika dimenziói 1848/49-ben. Gondolatok Kosáry Domokos könyvéről I/191
FIGYELŐ 197 társadalmi feszültségek állították szembe a magyar politikai vezetéssel, hanem a nemzeti jellegű közjogi és nyelvi ellentétek. (122. ο.) A magyar kormány törvényes felsőbbségével szembeforduló horvát nemzeti mozgalom a bán mint zágrábi katonai főparancsnok személyében katonai erővel rendelkezett, amelynek súlyát a bécsi udvari körök alig titkolt támogatása növelte meg. A szerb nemzeti mozgalommal kapcsolatban Thim József kutatásai alapján arra mutat rá, hogy a szerbek valósággal „külön testet" alkottak a magyar társadalomban, részben egyházszervezetük révén, részben annak következtében, hogy nagy részük kívül állott a magyar megyei igazgatás hatáskörén. így a magyar politikai vezetés által kivívott, polgárjogot biztosító „közös szabadság" a szerbek nagy részének nem sokat jelentett. (127. ο.) A nyugtalanságot kiváltó szerb mozgalmat a beözönlő szerbiai önkéntesek (a szerviánusok) tették fenyegetővé, így a magyar kormánynak „egyfajta külföldi fegyveres intervencióval" is számolnia kellett. (129. ο.) A korabeli szerb-magyar viszonyt tovább bonyolította, hogy a félfüggetlen szerb állam vezető politikusa, Garasanin a nemzetközi politika megváltozott erőviszonyai között lehetőséget látott az uralmon lévő Karagyorgyevics-dinasztia befolyási övezetének növelésére, míg a magyar kormány — bár óvatosan — az ellenlábas Obrenovicsdinasztia magyarországi híveit igyekezett támogatni. (130-132. o.) Ismeretes, hogy a magyar fél 1848 őszén és 1849 tavaszán is kísérletet tett a szerb-magyar megbékélésére, amelyhez a lengyel emigráció is igyekezett segítséget nyújtani. Az önálló Vajdaság területi követelései miatt megegyezésre nem került sor. A magyarországi szláv mozgalmak közül a legkevésbé erőteljes a szlovák nemzeti mozgalom volt, jóllehet a soraiban jelentkező „pánszláv" agitációra már a Batthyány-kormány első minisztertanácsa felfigyelt. A szlovák mozgalom azonban olyan népességet képviselt, amely teljes egészében a történelmi Magyarország határain belül élt, így helyzete nagyobb lehetőséget kínált a vezetőivel való együttműködésre. Ha korábban nem, a prágai szláv kongresszus után lehetőség nyílt volna a szlovák nemzeti törekvések mérlegelésére, de a kormány az erő politikáját választotta. A szerző idézi azt a véleményt, amely szerint a magyar politikából „hiányzott a diplomáciai okosság és igyekezet, mely az ellentéteket áthidalhatta volna". (145. o.) Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc belpolitikájának és nemzetközi kapcsolatainak legsúlyosabb, legbonyolultabb problémája Erdély és a román mozgalom volt. A körkép leghosszabb fejezete ezzel foglalkozik, hangsúlyozva: amíg a hazai nemzeti mozgalom régi célja „a két magyar haza" egyesítése volt, az azt ellenző erdélyi román mozgalom számára a dunai fejedelemségek nemcsak jelentős bázist nyújtottak, de az ott zajló fejlemények befolyásolták a Kárpátokon belül történteket is. Erdély uniója a románok és a szászok ellenállását váltotta ki, de a hazai történeti irodalom hangsúlyozza: az udvar politikája — Horvátország mellett — Erdélyre kívánt támaszkodni, így az unió ezt akadályozta, vagy legalábbis fékezte egy időre. Amellett az osztrák politikusok között éltek olyan elképzelések, mint az a bécsi minisztertanács június 1-jei ülésén elhangzott, hogy az erdélyi románság lehetne az a mag, „amelyhez a dunai román fejedelemségek osztrák felsőség alatt csatlakozhatnának". (149. o.) Kosáry rámutat arra, hogy a karlócai szerb és a balázsfalvi román gyűlés közötti sok hasonlóság ellenére a fejlemények
