Századok – 2001
FIGYELŐ - Urbán Aladár: A magyar külpolitika dimenziói 1848/49-ben. Gondolatok Kosáry Domokos könyvéről I/191
198 FIGYELŐ eltérnek egymástól. Erdélyben nem éleződött ki egyelőre a helyzet, s a románok nem kértek segítséget a Kárpátokon túli, török fennhatóság alatt élő testvéreiktől. A románság helyzetét sajátossá tette az is, hogy három soknemzetiségű birodalom között oszlott meg, mivel Besszarábia 1812 óta Oroszországhoz tartozott. Saját politikai intézményekkel csak Moldva és Havasalföld rendelkezett, amelyeknek egyébként számottevő nemesi-értelmiségi emigrációja élt Párizsban. Onnan tért haza Bälcescu, a rövidéletű havasalföldi forradalom egyik vezetője, s több más személyiség. Soraikból kerültek ki azok a politikusok, akik elképzelhetőnek tartottak egy román-magyar forradalmi szövetséget, illetve azok, akik a megbékélés hívei voltak; ennek ellenzői pedig azok az erdélyi román „keményvonalas" politikusok, akik a Habsburgok támogatását igyekeztek megnyerni. (157. ο.) A bukaresti forradalmat 1848 szeptember végén elfojtották. Párizsba menekült vezetőivel vette fel Teleki László a kapcsolatot. Megérkezése után rövidesen már találkozott Alexandru Golescoval, akit a bukás előtt küldtek ki, hogy a francia kormánytól fegyvereket szerezzen. Ezzel a kapcsolattal kezdődött Teleld érintkezése a román emigrációval, amely jelentősen megváltoztatta nézetét a hazai nemzetiségi, pontosabban a nemzeti mozgalmakkal kapcsolatban. Tekintettel az erdélyi román mozgalom erejére, Kosáiy kitér arra a kérdésre, hogy elkerülhető lett volna-e a magyar-román konfliktus 1848/49-ben. Eltérően azoktól, akik erre semmi lehetőséget nem látnak, a szerző megkockáztatja a megjegyzést, hogy 1848 nyarán erre lett volna még lehetőség. Ennek egyik feltétele az lett volna, ha mellőzik a karhatalom brutális fellépését a román parasztok ellen, a másik pedig — talán — az országgyűlésen a románokat érintő törvények gyors beterjesztése és elfogadása lett volna. (167. ο.) A román nemzeti mozgalmakkal kapcsolatban Kosáry érint még egy elméleti kérdést is: mi tekinthető forradalmi vagy ellenforradalmi akciónak? Ezzel kapcsolatban bírálja a „forradalmi mitológiát", amely elveti a fokozatos társadalmi reformokat, s a nagy népmozgalmakkal járó, véres megmozdulásokat tekinti a társadalmi haladás igazi előmozdítóinak. Az is a forradalmak menetének dogmatikus értelmezéséhez tartozik szerinte, hogy az átalakulást végrehajtó forradalomnak „mindig balra tartva, egyre radikálisabbá kell válnia". (169. o.) Európa érintett térségében, a soknemzetiségű birodalmakban párhuzamosan fejlődtek a nemzeti mozgalmak, amelyek összeütközésbe kerültek egymással. „A különböző polgári-nemzeti mozgalmak érdek-összeütközése magában véve még egyiket sem teszi ellenforradalmi jellegűvé" - szögezi le Kosáry. (169. o.) Az erdélyi román nemzeti mozgalomra vonatkoztatva ez a megközelítés az indulást egyértelműen pozitívnak tekinti, s ezen az sem változtat, hogy a román értelmiség a maga nemzeti identitását a magyarokkal szemben folytatott politikai küzdelemben kívánta biztosítani. Ez a mozgalom azzal vált az ellenforradalom eszközévé, hogy „a válság pillanatában alárendelte magát a nyílt ellenforradalom katonai és politikai erőinek". (170. ο.) A szerző szerint ennek jellemző példája, hogy Puchner tábornok utasítására Saguna püspök személyesen ment Bukarestbe, hogy Lüders cári tábornok segítségét kérje a magyarok ellen. A „Csalódások és békekísérletek" című fejezet azt vizsgálja, hogy a nemzetiségek területi és önkormányzati reménységeit megcsúfoló olmützi oktrojált al-
