Századok – 2001
KISEBB CIKKEK - Gunst Péter: Marczali Henrik és a "kortörténetírás" I/181
KISEBB CIKKEK 185 történetünk egyes kérdéseinek kutatásával fonódott össze. Holott mintegy 6 évtizedes pályájának különösen első három évtizedében nem volt olyan korszaka a magyar történelemnek, amellyel ne foglalkozott volna, mégpedig a kor viszonyai között igen magas színvonalon. Annak, hogy ma a 16-17. vagy a 19. század történetével foglalkozó munkáit nem tartják számon, kizárólagosan az az oka, hogy ezeket a tanulmányait egyetemes történeti munkáinak Magyarország történetével foglalkozó lapjain találjuk. Egy-két tanulmánya pedig ma már a kutatás számára is nehezen hozzáférhető gyűjteményes kötetekben jelent meg. Marczali kortörténettel is foglalkozott. Az ő korában szűkebben az 1848. március 15. utáni évtizedek, tágabban értelmezve az 1825 utáni 6-7 évtized történetét tekintették kortörténetnek. Vagyis azt az időszakot, melynek nagyobbik részére levéltári forrásokban nem, vagy csak kivételesen lehetett búvárkodni. Marczalit azonban egyáltalában nem zavarta ez a körülmény. Ebben segítségére volt az, hogy az 1870-es évek végétől Pulszky Ferenc köréhez tartozott, s ebben a körben rendszeresen érték inspiráló hatások olyan tekintélyek részéről, akiknek állásfoglalása többet jelentett számára, mint a szakmai közvéleménynek alkalmanként a kortörténet művelésével szembeni — egyébként megalapozatlan — ellenérzése. Elsősorban magára Pulszkyra gondolunk, de Trefort Ágoston, Gyulai Pál s mások is biztatták a fiatal történetírót a közelmúlt már történelminek számító eseményeinek feldolgozására. Külföldi tapasztalatai is ebbe az irányba terelték figyelmét. 1876-78 között elsősorban franciaországi és angliai, de részben még németországi tanulmányútjain is megfigyelhette, hogy ezeknek az országoknak kimagasló történetírói milyen kitűnően pótolták a levéltári kutatást olyan forrásoknak (emlékiratok, napilapok, hetilapok, folyóiratok stb.) az értékelésével, amelyek addig nem vonták magukra a történetírók érdeklődését. Mindezek után nem találhatjuk meglepőnek, hogy több, köztük nagy terjedelmű munkában is foglalkozott Magyarország 1825 utáni történetével. Még 1889-ben, az „Aradi vértanúk albumában" a szabadságharc hadtörténetének vázlatát írta meg. Ez a tanulmánya — ha már nem is szoktak hivatkozni rá — napjainkig ható érvénnyel jelölte ki a szabadságharc hadtörténetének szakaszait, a hadászati célokat, s azok megvalósítását. Mondanivalója különösen két kérdésben figyelemre méltó. A magyar történetírásban tudomásunk szerint először mondotta ki, hogy Buda visszafoglalása stratégiai hiba volt,—egyúttal azonban felvázolta azokat a politikai okokat,-amelyek törvényszerűen vezettek ehhez a hibához. S tudomásunk szerint ugyancsak először fogalmazta meg azt a szituációt, amely ma már közhelyszámba megy történetírásunkban, különösen Nemeskürty István könyve után,12 azt, hogy a császári tisztikar egy része az események menete során a szabadságharc céljai mellé állt, ami alapvető volt a szabadságharc hadseregének megszervezésében, s nem utolsó sorban sikereiben. 1889-ben ez a tanulmány — majd a későbbi egyetemi előadásai is — merészségével tűnt ki, s a szabadságharc kutatásának további távlatait világította meg. Természetesen kortörténeti jellegű forrásokat is publikált. Az egyik legjelentősebb ebben a tekintetben az a kötete, amelyben Leiningen-Westerburg Károly 12 Nemeskürty István: „kik érted haltak, szent világszabadság". Magvető Könyvkiadó 1977. 485.
