Századok – 2001
KISEBB CIKKEK - Gunst Péter: Marczali Henrik és a "kortörténetírás" I/181
184 KISEBB CIKKEK zatéról. S a szabadságharcról írt munkája is elsősorban a magyar fél tetteiről, gondolkodásáról, elképzeléseiről számol be, az ellenfélről, az udvar politikájáról azonban alig. A legtöbb történetíró mégis elzárkózott a kortörténet kutatásától. Túl a fentebb jelzett okokon, ennek az elutasító magatartásnak olyan tényezői is voltak, amelyeket a „hamis tudat" körébe sorolhatunk. A történetírásnak a kiegyezés után — mint jeleztük — meghatározó élménye volt a levéltárak megnyitása a kutatás előtt. Az 1848 előtti korszakok története kutathatóvá vált, ha voltak is bizonyos korlátozások (amint láttuk, az udvar titkos levéltára, de a fontosabb egyházi, vagy ajelentősebb családi levéltárak még sokáig zárva maradtak a kutatás előtt), a Magyar Történelmi Társulat minden törekvése ellenére is. A történetírókat azonban nem ezek a korlátok foglalkoztatták, hanem azok a lehetőségek, amelyek most megnyíltak előttük: a 16-19. század történetének fontos forrásai váltak kutathatókká, közölhetőkké. így a történetírók nagy része számára mindaz, ami nem volt aktákkal alátámasztható, a konkrét, megfogható forrásanyag bűvöletében nem volt valódi tudomány Nagy részben, bár persze nem kizárólagosan, ennek a szemléletnek, amely lebecsülte a kortörténet kutatását azért, mert a közvetlen levéltári források nem voltak kutathatók, volt a következménye, hogy a tágabban értelmezett kortörténet a legtöbb történetíró figyelmén kívül esett. Persze azért akadtak olyanok, akik a 18. század történetével, vagy a 19. század első felével foglalkoztak. Köztük a legjelentősebb, s a magyar történettudomány fejlődése szempontjából is a legfontosabb Marczali Henrik volt. A Magyar Tudományos Akadémia Történeti Bizottsága kezdettől fogva súlyt helyezett a 18. század — s részben a 19. század első fele — történetének kutatására is, de minden fáradozása ellenére sem sok sikerrel. A kutatókat elrettentette az óriási mennyiségű forrásanyag, a helytartótanács, a kancellária, a kamara óriási tömegben felhalmozott aktái, amelyek bizony agyonnyomták az akár csak legkevésbé is céltudatos kutatót. Csupán jellemzésképpen említjük, hogy pl. a kamarai források pénzügytörténeti feltárására Thallóczy Lajos és két kollégája tettek elsőnek javaslatot. Igényes javaslatukat azonban képtelenek voltak megvalósítani, s végül Acsády Ignác vállalkozott hasonló téma feldolgozására. De az ő kezdeményezése sem teljesedett ki: első munkáját már olyanok követték, amelyek csupán a kutatás nyomán keletkezett félkész anyagokat bocsátották közre.11 Ugyanez lett a sorsa a 18. század történetének feltárására kiírt pályázatnak is. Marczali Henrik vállalkozott II. József és II. Lipót korának feltárására, két, vele együtt megbízást kapott társa közül Ballagi Aladár sohasem készült el, s Molnár Aladárt sem csak időközben bekövetkezett halála akasztotta meg célkitűzése megvalósításában. Az, ami addig elkészült, sem felelt meg eredeti tervének, éppen az anyag nagy mennyisége miatt. Marczali Henrik munkásságának azonban nem csupán a 18. század kutatása lett a központja. Az 1880-as években még nem látszott, hogy végül is ő lesz az a magyar történetíró, aki a magyar történelem mindegyik korszakával foglalkozik, s akitől nem állt távol a kortörténet művelése sem. A mai nemzedék számára neve elsősorban a 18. század történetének feltárásával, kisebb mértékben Arpádkori 11 Erre ld. Gunst Péter: Acsády Ignác történetírása. Budapest, Akadémiai Kiadó 1961. 90-94. és 99.
