Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

1466 TÖRTÉNETI IRODALOM a nemzeti vezetővel, sem pedig azzal a szükséges európai segítséggel, amellyel megállhatta volna a helyét" a török haderővel szemben. Mohácsnál nemcsak egy csatát vesztettünk el, hanem „maga az állam esett szét". (132-133.) Következésképpen 1526-tal alapvetően új korszak kezdődött el a magyar államiság történetében. A „szétesett állam", a magyar királyság egységének újbóli megteremtéséért és függetlenségének kivívásáért folyó küzdelmek korszaka. Molnár Miklós szerint Magyarország három részre szakadása után hazánk számára nem volt már más járható út, mint az, amelyre I. Habsburg Ferdinánd lépett: az ország egyesítése csak a magyar királyi trónra került Habsburgok vezetése alatt valósulhatott meg. A Portához igazodni kénytelen Erdélynek „a 17. század közepe előtt talán voltak még lehetőségei arra, hogy kiterjeszkedjék a Habsburgoknak alávetett magyar királyságra, mégpedig az olyan nagy formátumú fejedelmek idején, mint amilyen Báthori, a lengyel király, vagy Bethlen Gábor volt, de egy török által állandóan kordában tartott Magyarország nehezen volt elképzelhető a keresztény Európában". A tényleges nemzetközi és belső erőviszonyok, különösen pedig a 17. század végi „realitások — tetszik, nem tetszik — Habsburg- és európai orientációt írtak elő a magyarok számára". (195.) Ezek a realitások határozták meg tehát — a könyv gondolatmenetét követve — nemcsak a Thököly felkelés, de a Rákóczi szabadságharc sorsát is. Molnár Miklós mindkét fejedelem — és az általuk vezetett felkelések — célkitűzését utópisztikusnak és irreálisnak tartja. Annak ellenére, hogy Thökölyvel szemben, aki a „félhold jele alatti függetlenség zászlajával vetette magát Béccsel szemben a szabadságharc kalandjába" (195.), Rákóczi a keresztény államokra — méghozzá elsősorban Franciaországra — támaszkodva kísérelte meg Magyarország egységét ismét megteremteni és függetlenségét kivívni. A sikerhez azonban az kellett volna, hogy a „keresztény Európa" Habsburgokkal szemben álló országai a biztatásokon túl konkrét fegyveres segítséget is nyújtsanak Rákóczi hadseregének. A Rákóczi szabadságharc bukása nemzeti tragédiaként őrződött meg a magyar történelmi gondolkodásban, s ez érthető is, mivel a szatmári béke, majd a Pragmatica Sanctio elfogadásával végleg megszűnt a szuverén magyar királyság visszaállításának a realitása. Ennek fejében viszont továbbra is fennmaradt az ország régi, az Aranybullára visszavezethető alkotmányos struktúrája. „A hatalom megosztása a király és a rendek között — szól Molnár Miklós összegzése — mindkét fél számára hasznos volt." (209.) A szerző szerint Magyarország döntően hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai-ház uralmának fennmaradásához, valamint ahhoz is, hogy a hétéves háború végén „Szilézia elvesztése ellenére Ausztria erősebb volt, mint azt megelőzően." (213.) 1848-49-ig Bécs és Magyarország kapcsolataiban nem került sor törésre, még kevésbé fegyveres konfliktusra, csupán egy „rendi-nemesi ellenállásra", amelyet II. József rendeletei váltottak ki. Molnár Miklós progresszíveknek tartja ezeket a rendeleteket, mégsem ítéli el az ellenállást, ι Arra hivatkozik, hogy a Rákóczi szabadságharc után megkötött kompromisszum Magyarország és a Habsburg-ház között, sőt az a „duális" magyar alkotmányos szisztéma is, amely már a középkorban a „nemesi privilégiumok tiszteletben tartására kötelezte a királyt", a Habsburgok „hatalomra kerülése után megnövekedett jelentőséget kapott. A rendek most már nem csupán a privilegizált osztályok...érdekeit védelmezték, hanem a nemzeti függetlenséget is, más szavakkal a magyar állam jogát egy expanzív és központosító külföldi dinasztiával szemben." (230. és 242.) A „rendi-nemesi ellenállás" azonban erőtlen volt, a dekrétumok visszavonása után hamar szét is esett. S akkor sem erősödött meg, amikor I. Ferenc abszolutizmust vezettek be. Az 1711 után megkötött kompromisszum tehát a Habsburgok számára feltétlenül hasznos volt. Megnövelte hatalmukat katonai és gazdasági téren egyaránt, Magyarország részéről biztonságra, sőt lojalitásra számíthattak. A magyarság számára pedig mindenekelőtt azért volt kedvező ez a kompromisszum, mert közel két évszázados háborúskodást zárt le, s ezáltal — miként a szerző Kosáry Domokosra hivatkozva írja — megnyílt annak a lehetősége, hogy hazánk leküzdje — legalábbis részben — nagyra nőtt elmaradottságát Nyugat-Európától. (208.) A könyv ezzel összefüggésben arról számol be, hogy a 18. század utolsó évtizedéig lassú, de fokozatos és általános fejlődés ment végbe Magyarországon, s „minden tekintetben új civilizáció született". (224.) Bizonyításként rövid áttekintést kapunk Mária Terézia és II. József rendeleteiről, továbbá az urbanizáció és az iparosodás alakulásáról, és arról a valószínű pozícióról is, amelyet hazánk Európa fejlettebb országaihoz képest foglalt el a 18. század végén. Ε szerint elmaradottságunk továbbra is megmaradt ugyan, de feltételezhetően nem növekedett. Abban pedig a bécsi udvar gazdaságpolitikájának is szerepe lehetett, hogy ez az elmaradottság nemcsak Nyugat-Európához képest volt számottevő, hanem — mind a 18. századra, mind pedig a 19. század első felére vonatkozó adatok szerint — Ausztriához és Csehországhoz viszonyítva is.